TÓNI
2002. 03. 13., 13:49

Igen, a hatalmas termetű, jó kedélyű, politikai előmenetelét kitartóan építgető szakszervezeti vezér, „a” Tóni 56 éves korában távozott közülünk. Sokan szerették és sokan nem. Ha valamit a fejébe vett, akkor azt következetes munkával keresztül is vitte. Még akkor is, ha mások érdekeit sértette vele. Nem a taktikai megfontolások, hanem a meggyőződései vezérelték. Igazi mozgalmár, közéleti harcos volt. Együtt nevelkedett a város háború utáni gazdaságával. Beleszületett a bányászközösségbe, s egész élete e szakmakultúra keretei között pergett le. A sportban, a tanulmányokban, a kikapcsolódásban és a munkás-érdekképviseletben egyaránt. Volt benne valami jó értelemben vett „svihákság”, amely a súlyos kilók ellenére is valami megfogalmazhatatlan pajkosságot kölcsönzött számára. Olyan volt, mint egy nagy gyermek. Aki felületesen ismerte, ezért nem tudott eligazodni rajta. De ugyanezen természete tette lehetővé azt is, hogy megmaradjon Tóninak, aki egy a város hetvenötezer lakója közül.
Nem voltunk barátok és nem voltunk ellenségek egymás számára. Politikai kérdésekben gyakorta eltérő álláspontot képviseltünk. Találkozásaink alkalomszerűek voltak, s akkor is csak ritkán esett szó a politikáról és a város napi gondjairól. Volt olyan esztendő, hogy csak egy alkalommal kopogtatott be a városháza ajtaján, de akkor már nem lehetett a nap hátralévő részével szabadon gazdálkodni, mert nagy emberünk három-négy órát is képes volt egyvégtében végigbeszélni. Leginkább magáról, családjáról. Nem politikusként, hanem emberként. Így adatott meg számomra, hogy szorosabb politikai, vagy baráti kapcsolat nélkül is megismerhettem Tóni belső világát. Az érzelmi életét marcangoló belső vívódásait, és az életben maradásért vívott küzdelmének kulisszatitkait. A felesége iránti elkötelezettségét, mély tiszteletét, a lányához való ragaszkodását. Azt nem tudom, hogy a mindennapokban volt-e ereje családjával elegendő időt eltölteni, de azt megtapasztaltam, hogy legszívesebben az utolsó esztendejének minden percét velük töltötte volna.
Ismerte betegségét, amellyel évtizedek óta egy testben kellett élnie. Azt nem mondom, hogy félt volna a haláltól, de mégis annak tudatában élte életét, hogy bármikor bekövetkezhet az elmúlással való személyes találkozás. Legutóbb augusztusban járt nálam. Előtte háromhetes kórházi kezelésen vett részt. Méregtelenítették szervezetét. Sokat beszélt akkor a családról, a klinikai orvosokról, nővérekről. Gondolatai a körül forogtak, hogy abbahagyja az aktív politizálást. Féltette lányát és feleségét a méltatlan támadásoktól. Beszélt az alternatív gyógyászatról, s kicsúszott a száján az is, hogy ő ugyan nem vallásos, de a felesége és a nővérek gyakran beszéltek a környezetében a halál utáni életről. A baloldali politikai vezér elbizonytalanodott, s felidéződtek benne gyerekkori élményei, mikor még maga is segédkezett a felsőgallai templom szertartásainak elvégzésében. S miután letelt a közel négyórás vizit, feltápászkodott a megsüppedt fotelból. Azt követően csak futólag találkoztunk.
Ma már e nagyra nőtt gyermek talán mindannyiunknál többet tud, hogy mi rejtezik a halál fátyla mögött. S ha mégis bizonytalankodnál Tóni valamely égi útelágazásnál, akkor ne feledd: egy az élet és a halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger. Meghalni nem egyéb, mint anyaszült mezítelenségben állni a szélben és felolvadni a nap fényében. És a lélegzés megszűnése sem egyéb, mint a lélegzés felszabadulása a nyughatatlan árapály alól, hogy az felemelkedhessen, kiterjedhessen és felkereshesse a Határtalan Mindenséget.