Ezer és egy esztendő alatt sikeresen ültük meg e tájat. A Gerecse és Vértes szépséges vidékét, melyet a Teremtő csakis jókedvében alkothatott. A táj itt maga a változatos harmónia. Enyhet és vadászzsákmányt ígérő lakómedence. Három világ, s ugyanennyi éghajlat találkozása. Ez a mi Pannóniánk, s benne a mi Tatai-medencénk. Határövezet nyugat és kelet között. Az a nép, mely e tájat választja lakóhelyéül, sohasem lehet teljesen nyugati, sem keleti. Mi vagyunk a kapocs a két világ között, s ezáltal mi kapjuk a legnehezebb történelmi feladatokat és a legnagyobb terhelést.
A pannonvidéket a kelták elfoglalták, a rómaiak tartománnyá tették, a hunok, avarok és frankok megszállták, a szlávok átvonultak rajta. Mi, magyarok hazánkká avattuk. A többiek lakók voltak e tájon, mi, magyarok lettünk a nép. A korábbiaknál nagyobb felkészültséggel, árnyaltabb rátermettséggel, erősebb államalkotó-képességgel. A nép- nemzeti felépítés a társadalmi rétegeket jogok és kötelességek mentén kapcsolta egymáshoz. Néppé az Ural és a Volga közén serdültünk, nemzetté a Kaukázus lábainál és Etelközben váltunk. Biztonságot és jólétet nyújtó, hazát kereső népként érkeztünk. Rátermettségünknek és nemzeti karakterünknek leginkább megfelelő igazi hazánk az a vidék, ahol a magas hegység a síkságba nyúlik át, a Kárpátok által szegélyezett, alföldekkel és dombságokkal szabdalt, vizekben gazdag terület.
Alkalmazkodtunk a környezet kényszereihez, s a változást saját javunkra tudtuk felhasználni anélkül, hogy eredendő képességeinkből, népi alkatunk adományaiból bármi lényegest feladtunk volna. Európának adtuk a katonai szerveződés és fegyelem kipróbált eszközeit, Európa pedig az állami és egyházi rendet nyújtotta számunkra. Ha ez az egyensúly nem jön létre, úgy Európa századokkal marad el a fejlődésben, s lehet, hogy az iszlám áldozatául esik, mi, magyarok pedig az előttünk járó, s a történelem színpadáról eltűnő népek sorsára jutunk. A létrejövő egyensúlyban egyre szorosabb kapcsolattal kötődtünk a földhöz, egyre több munkánk és hasznunk a röghöz, birtokainkat folyton növekvő és el nem mozdítható értékekkel gyarapítottuk. Szálláshelyből hon, otthon lett. Európa szerves részévé váltunk, s ezáltal a magyar szellem új oltást kapott, amely felfrissítette az egész nemzet vérkeringését.
Mindezek ellenére ma ismét a küszöbön várakozunk. Igazgatjuk szegényes ruházatunkat, gyűrögetjük kezünkben tartott süvegünket, miközben arra várunk, hogy az európai nagyurak és jómódú polgári közösségek kegyességéből megnyíljanak Európa nyugati felének kapui. Meg kell, hogy nyíljanak, mert mi magunk is ezen közösséghez tartozunk, s egyben értéket is képviselünk. Nem üres kézzel várjuk a visszafogadásunkat. Már eddig is többet adtunk, mint kaptunk. S ha még tékozló fiúként is bolyongtunk az elmúlt száz esztendő európai történelmében, bűneinket levezekelve egyenes derékkal állhatunk családunk elé visszafogadásunk érdekében. S ha egy kicsit körülnézünk észrevehetjük, nem is vagyunk egyedül. Társaink is vannak a várakozásban. A küszöbön való üldögélés és az ajtó előtti hajlongás helyett okosabb lenne céljaink egyeztetése, s azok közös érvényesítése. Félreértés ne essék: „a sok lúd disznót győz”. Meg kell értsük, hogy nemcsak segítségért megyünk az unióba, hanem Európa jövendő kereteinek aktív alakítóiként.A barátok, családtagok, udvarlók és udvaroltatók. A hétköznapi gondok lebilincselő rabigájából való kiszabadulás, legalább egy átmulatott éjszaka erejéig.
El sem tudjuk képzelni, hogy mekkora energiák szabadulnak fel így, s milyen jó hatással van ez egész városunk életére. Kár, hogy végéhez érkeztünk. Rövid volt az idei bálszezon csakúgy, mint a tél. Majd jövőre ismét táncra perdülünk. Hamvazószerda érkeztével a külsőségek és a szép ruhák után bensőnket kezdjük újra ünneplőbe öltöztetni. Közeleg a Tavasz, s annak hírnöke, a húsvét.
AZ UNIÓ KÜSZÖBÉN
2002. 03. 12., 13:49
