Első nekifutásra talán azt gondolnánk, hogy a tanításnak azon részét kell értenünk ezen összetett szavunkon, mely a drámát, mint irodalmi, vagy színházi műfajt igyekszik elsajátíttatni a lelkes tanítványokkal. Mert mit is jelentenek külön-külön e szavak. A dráma: színpadi megjelenítésre szánt párbeszédes szépirodalmi mű, szomorújáték, tragédia. Esetleg kirobbanó ellentétekből eredő, rendszerint halállal végződő tragikus esemény. A pedagógia: neveléstudomány. A drámapedagógia tehát a mindennapi életünk történéseinek szereposztáson alapuló, játékos formában történő megjelenítését jelenti nevelési célzattal. Tanulságos játék, védett környezetben, veszélyes következmények nélkül. Felkészítés, felkészülés az életre.
Hol van hát a helye ezen összetett szóval megfogalmazható nevelési tevékenységnek? Szinte mindenhol, ahol közösségi élet van. Közülük is leginkább gyermekintézményeinkben. Ott, ahol ma még elsősorban az oktatáson van a hangsúly és nem a nevelésen. Ahol a racionalitás mellett alig engedünk teret a kreativitásnak. Ahol az elmélet mellett elértéktelenedett a gyakorlat. Ahol a gyerekeknek elviselhetetlenül sok felesleges ismerettel tömjük a fejét, s nem mutatunk rá a tanultak közötti összefüggésekre, s nem világítjuk meg számukra kellőképpen azt sem, hogy a tanultakat miként hasznosíthatják a mindennapi életben történő eligazodás érdekében. Az egyre erősödő „tudásiparból” csak egy dolog hiányzik, az életre nevelés. Ebben segíthet a drámapedagógia, mely lehetőséget biztosít az elméletben elsajátított tudás gyakorlatban történő kipróbálására, egy-egy élethelyzet érzelmi hatásainak megélésére. A bánat, a fájdalom, a kiszolgáltatottság, vagy épp az öröm, a boldogság, az elfogadottság érzésének az átélésével. S mindezt egy támogató, elfogadó, szeretetteljes légkörben, játékos formában. Az érzelmeink beazonosítása mellett megtanít azok tudatos kezelésére és cselekedeteink, szavaink által kiváltott következmények megtapasztalására. A drámapedagógia tehát nem más, mint a világ feltérképezése, önmagunk mélyebb megismerése által. Szembesülés rejtett képességeinkkel és hiányosságainkkal. A közösséghez való tartozásunk, az összetartozásunk megtapasztalása. Az egymásrautaltságunk elfogadása. Annak a megértése, hogy mindannyian mások vagyunk ugyan, de mégis elengedhetetlenül szükséges tagjai a csoportnak. Akkor most kimondom: a drámapedagógia az Életre nevel.
Minden szakmának mesteremberre van szüksége. Olyanra, aki egyaránt ismeri annak elméleti és gyakorlati fortélyait. Szakavatott kezekre, szemekre, s a mi esetünkben a gyermeklélek képzett és gyakorlott ismerőire. A minap szó szerint meghatódtam, s még a szavam is elállt, s párás tekintettel csak annyit tudtam mondani, gratulálok. Gratulálok azoknak a drámapedagógus barátaimnak, akik néhány nappal ezelőtt vehették át a Zsámbéki Római Katolikus Tanárképző Főiskola által kiállított diplomájukat, a tanáraik és tanítványaik körében. S mindez természetesen egy iskolai óra keretében lejátszódó, dramatizált szerepjáték közepette. Csillogó szemű és lángra gyúlt lelkű gyerekek közreműködésével. És mindez a mi városunkban történt.
DRÁMAPEDAGÓGIA
2002. 03. 20., 13:47
