A jegyzetíró ember sorsa is csak olyan, mint bármely földi halandóé. Van amikor kopp, s van olyan helyzet is, amikor hopp. A csendesebb időszakokban „csak” a Természet rendjéből fakadó ciklikusság nyújt némi támpontot szellemi táplálékunk elkészítéséhez, máskor pediglen a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy a nem mindennapi felhozatalból mi kerüljön asztalunkra. A mögöttünk hagyott hét a hopp jegyében telt el. Kulturális események, megemlékezések, emléknapok, a választók kegyéért folytatott küzdelem, százezreket, milliókat megmozgató nagygyűlések.
Szellemi étvágyunk kielégítéseként csak néhányat említenék meg a bőséges menü étkei közül. A tánc világnapja közeledtével városunk lelkes táncpedagógusai, művelődésszervezői kezet nyújtottak a vállalkozói alapon működő rendezvényszervezőknek, és közös erővel országos jelentőségű formációs táncfesztivált rendeztek. Mondhatni nagy sikerrel, hiszen a belépőjegyek mind egy szálig már elővételben gazdára találtak. Úgy gondolom, olyan gazdákra, akik utólag sem bánták meg a kulturált szórakozásra fordított befektetésüket. Elegáns, színvonalas, helyenként komoly művészi értéket is magában foglaló igazi kulturális esemény volt.
Beszélnem kellene arról is, hogy a holnapi napon lesz száz esztendeje annak, hogy önálló közigazgatási egységként Tatabánya névvel új település iratkozhatott fel a megye lakott helyiségei közé. A terebélyesedő bányászkodás, a bimbódzó nehézipar egyaránt munkáskéz után kiáltozva hívta életre azt a munkáskolóniát, melynek önálló igazgatással bíró településsé nyilvánítását, 1902. április 23-án indítványozta a nagytekintetű vármegyei elöljáróság. Igaz, hogy az alsógallaiak óvatossága csak nehezen nyitotta meg az utat a lendületes fejlődés előtt, így csak évek múltán sikerült a legfiatalabb magyar község közigazgatási határait a térképen, majd a valóságban is kijelölni. De az elnevezés, melyre az utókor részeseiként magunk is oly büszkék vagyunk, mégiscsak száz esztendeje íratott le először hivatalos formában.
No persze nem csak születésnapot ülhetünk, hiszen április közepén emlékezünk a holokauszt áldozataira is. Azokra a zsidókra, keresztényekre és cigányokra, akiknek millióit hurcolták a munka- és haláltáborokba. Csak azért, mert mások voltak. Mások: bőrszínre, ábrázatra, nyelvre, kultúrára, vallásra, rituális szokásokra való tekintettel. Gyermekeket, időseket, betegeket, férfiakat és nőket, gazdagokat és szegényeket, művészeket és egyszerű kétkezi mesterembereket egyaránt. Többségük sohasem térhetett onnan vissza. A sebek még mindig fertőzöttek, gennyesek, gyulladt állapotban vannak. A mi feladatunk, s egyben kötelességünk is azok szakszerű ellátása és begyógyítása. Megemlékezéssel, megbékéléssel. Ezen utóbbiak szellemiségével áthatva tekintett a múlt sötét időszakába sok száz városlakó, s gyújtott egy-egy szál gyertyát, hogy a jövőbe vezető utat, a megbékélés és a szeretet útját bevilágítsák közösségünk számára.
S végül együtt hallhattuk, szemlélhettük, s lehettünk akár aktív részesei annak a politikai vegyeskereskedésnek, mely a raktáron lévő készletek feldicsérésével és a szomszédban működő szatócs portékáinak ócsárlásával igyekezett segítséget nyújtani a négy évre szóló nagybevásárláshoz. A vásári forgatagban szinte minden előfordult abból, amit a krónikák már évszázadokkal ezelőtt is papírra vetettek. Volt itt vásári komédia, zsebmetszés, lejárt szavatosságú portéka, csillogó bizsu, kívánatos csecsebecse, és nem maradt el az ügyes zsonglőrök, bohócok, törpék és erőművészek fellépése sem. Főtt a gulyás, folyt a sör, étellel, itallal és kiadós füllentésekkel bódították azt, aki hagyta magát. A vásári kikiáltók hol ércesen, hol szemérmes kedvességgel igyekeztek rávezetni a “jóra”. Gondolom mindannyiunknak sikerült bevásárolni. Hogy miként, arról majd még értekezhetünk a jövőben.
És derék Földanyánkról – aki úgyszólván a hátán viszi el az egész „balhét”, melyet mi, kedves gyermekei szolgáltatunk rendszerint – még meg sem emlékeztünk, pedig a mai napon ünnepli a világ a Föld Napját. S lám, lám! Mi csak éljük a magunk unalmasnak ugyan nem mondható életét, s szinte megfeledkezünk bölcsőnkről és koporsónkról, a Földről, mely éltet, ápol, s eltakar. A fű nő, a fák bontogatják virágaikat, s mi pedig a bőség zavarától tobzódva, eltompult látással szinte tudomást sem veszünk róla.
A BŐSÉG ZAVARÁBAN
2002. 03. 23., 13:46
