Nemcsak egy jól körülhatárolható földrész, hanem a zsidó-keresztény hagyományokban gyökerező nyugatias gondolkodásmód és kultúra bölcsője. S e legutolsó szót jó, ha nem tévesztjük szem elől: bölcsője és nem szülőszobája. Európai kultúránk gyökerei Keletig nyúlnak. A szkíta-káldeus-egyiptomi kultúra és tudás Krisztus előtt ezerötszáz évvel érkezett a tengeren keresztül, s vetette meg lábát először a jelenlegi Spanyolország, majd Írország és Skócia partjain. Majd bő ezer esztendő múltán ugyancsak Keletről érkeztek a kelták, akik átmenetileg a Kárpát-medencében is letáboroztak, majd benépesítették a jelenkor Franciaországát és a brit szigeteket. Nem sokkal utánuk a kereszténység eszmeisége hódította meg a földrészt, befolyását mind vallási, mind pedig világi szempontból történelmi léptékben gondolkodva, hihetetlen gyorsasággal kiterjesztve. Láthatjuk tehát, hogy kultúránk születését Keleten érhetjük tetten, ahol a szkíta, egyiptomi, zsidó hagyományok egymásra hatásából kibontakozhatott a kereszténység, mely Európa megtestesítőjévé vált a mögöttünk hagyott kettőezer esztendőben. Sorra születtek a saját nyelvvel és szokásokkal bíró nemzetállamok, melyek ugyan önálló országirányítással rendelkeztek, mégis az időközben megerősödő pápaság politikai elvárásainak tettek eleget. Mi, magyarok ekkor érkeztünk meg, ugyancsak Keletről – s szerény kutatásaim alapján egyre erősödő meggyőződéssel vallom – ugyancsak szkíta gyökerekkel, de legalábbis kapcsolatokkal átitatott hagyomány- és szokásrendszerrel. Az eltérő szokások és fejlettségi különbözőségek, az időközben megteremtődő népfölöslegek állandó mozgásra késztették az itt élő népeket. Ezen törekvéseknek hol békés telepesek, hol pedig felfegyverzett seregek igyekeztek érvényt szerezni. Háborúk, szövetségek, békés és kikényszerített megegyezések alakították a mára legtöbbször csak Közös Európaként meghatározott földrészünk arculatát.
Minderről csak azért említettem néhány szót, mert az elmúlt héten, május kilencedikén emlékeztünk meg az Európa-napról. Arról a napról, amelyiken ötvenegy évvel ezelőtt Németország és Franciaország megegyezett a vaskohászati tevékenység összehangolásáról, mely a későbbi évtizedekben megalapozta a mai Európai Uniót. Azt a nemzetközi szövetséget, amelynek teljes jogú tagjai közé mi, magyarok is törekszünk. Az egységesülés kétségkívül elengedhetetlen volt az egyre szűkösebb erőforrások hatékonyabb kihasználása érdekében. A megoldásra váró társadalmi, gazdasági, környezetvédelmi problémák kezelése összehangolt döntések sorozatát igényelte és igényli ma is. Egyre világosabbá válik, hogy az országhatárok csak a kultúrák, a hagyományok, a nyelv kiterjedését szimbolizálják. Saját keserű tapasztalatainkból tudjuk, ezt sem minden esetben. Az egységesülő világgazdaság által gerjesztett, társadalmi szolidaritásra veszélyes hullámverés, a környezetszennyezés hatásai, az országhatárok fegyveres őrzésével sem állíthatók meg. Az unió tehát nem lehetőség, hanem szükségszerűség. Számunkra is.
Azt viszont látnunk kell, hogy maga az unió is szervezeti, irányítási gondokkal küzd. Az új és egyre gyorsabban jelentkező, egyeztetett beavatkozásokat igénylő kihívásokra történő közös reagálás mikéntje legtöbb esetben még tisztázatlan. A növekvő társadalmi feszültséget és elégedetlenséget jelzi számunkra, a szélsőségesnek tartott politikai irányzatok gyors előretörése is. Tudnunk kell, hogy olyan időszakban igyekszünk az unió tagjává válni, amikor még csak homályosan körvonalazódik az, hogy milyen is lesz ez az új Európa. Magyarország csatlakozása szükségszerűség. Annak időpontját viszont nem szabad erőszakosan sürgetni. Meggyőződésem szerint tévednek azok a politikusaink, akik az ország legfontosabb feladatának az unióhoz történő minél gyorsabb csatlakozást tartják. Nekünk először is a saját nemzeti önazonosságunkat kellene pontosan meghatároznunk. Listát készíteni arról, hogy mi mivel járulhatunk hozzá Európa fejlődéséhez, s mi mivel részesedhetünk a közösség haladásából. Számba kellene vennünk a csatlakozás által biztosított lehetőségeket és veszélyeket. El kellene gondolkodnunk azon is, ha mi tagokká válunk, érdekeinket képesek leszünk-e egyedül, a „nagyokkal” megértetni és elfogadtatni. A „ház” jelenlegi lakói a tisztaszoba asztaláig kívánnak-e bennünket engedni, vagy csak a cselédszoba kemény priccsét szánják. Nekünk nem diktátumok bugyuta végrehajtóiként – ezzel már többször is sikertelenül próbálkoztunk a mögöttünk hagyott évszázadban – hanem nemzetünk értékeinek és „életfeladatának”, ha úgy tetszik küldetésének tisztázása után, az Unió hasznos és egyenrangú alakítóiként kell csatlakoznunk. Megfontoltan, kapkodás nélkül, tisztelve a szövetségbe tömörült népek által képviselt értékeket, de hajbóklás nélkül, egyenes derékkal. Csak ekkor érezhetjük Európát sajátunknak is.
A MI EURÓPÁNK
2002. 03. 25., 13:45
