VOLT EGYSZER EGY CEMENTGYÁR
2002. 03. 25., 13:46

Ma már nincs. Csak az emlékek. Van, aki a régi fotókról, könyvekből ismeri, s van, akinek személyes tapasztalatai alapján örökre az emlékezetébe, szívébe vésődtek az évszázados múltra tekintő ipartelep emlékképei. Valahogy ez is csak úgy van, mint vér szerinti felmenőinkkel. Szüleinkről mélyebb barázdákat viselünk lelkünk titkos szántóföldjén, míg nagyapáinkról és nagyanyáinkról való ismereteink sekélyebb nyomokat hagytak maguk mögött, s a többiek emléke, mint az idő múlásának engedelmeskedő rögök, apró szemcsékre porladva fedik el múltunk szérűskertjeit.
Húsz esztendővel ezelőtt láttam meg először az akkor még öregesen pipázó öt testvért. Szárliget felől vasúton érkezvén, a kicsiny hegyek által szűkre fogott átjárón túlhaladva szürke hullámpalás házak sokasága tárult szemem elé, a Cementgyár robosztus épületével és az égbe magasodó füstöt és port okádó öt kéménnyel. Alföldi paraszt gyerekként igen elcsodálkoztam azon, hogy a számomra nyomasztóan füstös és poros világban is élnek és dolgoznak emberek. Ezidáig a porból csak a vetés előtti szántóföldről a szél által felkavart fellegeket, s az aratáskor elszabaduló pelyva izzadsággal vegyülő csípős elegyét ismertem. No persze voltak egyéb, iskolában megszerzett ismereteim is Tatabányáról, az új városról, mely a szocialista iparkultúra élharcosa: szénbányászat, alumíniumkohászat, cementgyártás. A földrajzot kedvelő gyermekként magam is rajzoltam térképeket, s szorgosan írtam be a felszínre kerülő ásványkincsek egyezményes jeleit a nagyobb városok nevei mellé. Elméletben tehát ismerős volt az újonnan felfedezett világ, de mint az alföldi tanyavilág gyönyörűen zöldellő világában felcseperedő gyermek számára ijesztőnek tűnt az elém táruló cementpor fedte szürkeség. Akkor még nem gondoltam, hogy valaha is a sors keze által eggyé válik az életem az ország egyik legiparosodottabb és egyben legszennyezettebb városával.
Az elém tárulkozó látványból felocsúdva első gondolataim beleselkedtek a gyárkapuk mögé. Az embereket kerestem. A szomorúakat, a por, a füst rabságában élőket. Öt év múlva magam is a városban telepedtem meg. Az öt testvér addigra leszokott a pipázásról, de még mindig az égre emelték tekintetüket, mint ahogy a falusi öregemberek teszik azt a kapu elé kihelyezett padon ücsörögve, a személyes és közös múlton elmélkedve. A csarnoképületben már csak néhány tucat ember dolgozott, s a vasúti tartálykocsikkal érkező ömlesztett cementet szorították be a zsákok fogságába. Majd ez is véget ért. Az állam, mint tulajdonos a munkazajtól elcsendesült épületeket és a sebzett hegyoldalt a város gondjaira bízta.
Amikor először jártam végig a hátrahagyott épületek sokaságát ,olyanok voltak, mint egy elvarázsolt kastély. A hulladékgyűjtőkön is kifogó hatalmas géptorzók, mint letűnt korok óriás sárkánygyíkjai. A tetőre rétegződött cement úgy festett, mint a vasorrú bába mézeskalács háza. S a kemencék környéke, ahol nemcsak a szén izzott, hanem az ott dolgozók mindennapi élete. Négy emberöltő, sok ezer munkás keze. Megélhetés, tanulás, szerelem, közösség és tragédia. Síneken gördülő kővel megrakott csillék. Feszülő izmok, asszonyokkal élcelődő mosolygós férfiarcok. Ezrével sorakozó, cementtel teli zsákok. Tolató mozdonyok, a kőbányából a cementüzembe kanyargó sikló, karbidgyár, bauxit-cementgyár, mészüzem. Száz esztendő történései. Majd jöttek a bontógépek, a robbantó brigádok, s az öt testvér is a múltba hanyatlott.
A centenárium nem múlhatott el nyom nélkül. A ma már nyugdíjas, őszülő korabeli cementgyári munkások a szívükbe cementálódott emlékeiket élesztgették. Nem a gyárat éltették, hanem az üzemmel összefonódott személyes és közösségi életükre emlékeztek. Történetek, írásba foglalt visszaemlékezések, mosolyok, legördülő könnycseppek, férfias vállveregetések és gyengéd összeölelkezések. Múlt és jelen szeretetteljes összekapcsolása, a hagyományok megőrzése. Mindez nemcsak a régi dolgozók feladata, hanem városunk közösségének kötelezettsége is. Hiszen volt egyszer egy Cementgyár, mely most lenne százéves.