A VILÁGVEVŐ RÁDIÓ
2002. 01. 15., 13:57

Mily sok arca van az ősznek. Az idén hűvös, esős napokkal érkezett a szeptemberi becsöngetésre. Az igaz, hogy az égi áldástól harsogó zölddé váltak a mezők és parkjaink, mi magunk viszont fázósan húztuk össze nagy hirtelenjében előkotort kabátjainkat. Néhány héttel később a szokatlanul meleg lekényszerítette rólunk vastagabb pulóvereinket, s ránk köszöntött az a bizonyos, idősebb fehérnépekről elnevezett nyáridő. Közben a Természet is tette a dolgát. A fű növekedett, a levelek színesedtek, megszaporodtak a hatalmas testet öltő gombák. Mindez az erdőjáró ember örömére. Az utóbbi napok újabb változást hoztak. A párás reggelek egyre hűvösebbé váltak, miközben nehéz ködtakaró borította be ébredő világunkat. A megfázott, elázott falevelek, a köd által rájuk rakott terhek elől a földre érkezvén szorosan bújnak össze. Ez már az igazi október. Nyugalomra készül a Természet, rövidülnek a nappalok, elnyúlnak az esték. Talán több idő jut olvasgatni, gondolkodni saját dolgainkon, emlékezni. Betakarítás, idősek hónapja, aradi mészárlás, október 23. Számomra mindegyik az elcsendesülés, emlékezés és számvetés üzenetét hordozza.
Első megmaradt élményeim közé tartozott a szülői ház hálószobájának sarkában álló tükrös szekrényen terpeszkedő rádió. Nagyobb volt, mint én magam. Barna fadoboz, fehér díszráccsal, kivilágított előlappal, rajta a világ közel háromszáz városának neve. Bekapcsolás után kétpercnyi melegedés, majd erősödő hangon a közvetített üzenet. Zene, szöveg, többnyire érthetően, néha számomra ismeretlen nyelven. Ez volt a mi világvevő rádiónk. Világvevő, hiszen a keresőgomb finom moccanására egymást követték a bejelentkező adók. Tisztán, jól hallhatóan. Gyorsabban tekerve – minden gyerek próbálta már – kozmikusnak tűnő titkos jelek. Csodálatra méltó darab – mely még ma is működik – 1955-ből. Hatéves voltam, így októberben, mikor apám elmesélte a figyelemreméltó szerkezet történetét. Akkoriban még nagy dolog volt a rádió, mármint az ötvenes években, kiváltképp a tanyasi dűlők világában. Tágra nyílt szemekkel figyeltem, s lehet, füleim is hegyesedtek. Lassú, érthető beszéde egyszer csak megbicsaklott, majd körülnézett, s így folytatta. Tizenöt évvel ezelőtt – a rádió nem volt még egyesztendős sem – a család és az összegyűlt rokonság ebből a dobozból hallgatta Nagy Imre miniszterelnök nemzeti egységre szólító beszédét. A jól ismert hang november negyedikén hajnali öt óra húsz perckor hangzott el: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
Majd egy kis csend, s nekiláttunk a vasárnapi ebédnek. Sokáig nem esett szó a múltnak e szeletéről. Oskolába jártam már, s történelmet is tanultunk, mikor apámhoz fordultam, hogy azt a régi történetet, melyről egyszer már mesélt, sehol sem találom. S ő mesélt, majd jóval később, már szeminaristaként találkoztam a forradalom hiteles leírásával. Öreg papok mesélték, hogy a fiatal szerzetesek magukat a vasúti vagonok aljára kötözve, hogyan menekültek el a megtorlás elől. Majd jött Nagy Imréék újratemetése, kopjafaállítás Újvárosban a megyei könyvtár mögötti parkban, táblaavatás a régi községháza – ma postaépület falán: „E hideg márvány, meleg vérre emlékezik.” Azon nemzeti szabadságért kiálló és kiáltó mártírjaink emléke, akik közé parancsszóra fegyverekkel lőttek. Itt, Tatabányán. Az ő áldozatuk, a hideg kőre kifolyó vérük is hozzájárult mai szabadságunkhoz. Ahhoz, hogy ma már saját kezünkben tarthatjuk jövőbeni életünk szövőszékre feszített felvető szálait.
A kopjafánál találkoztam először a még élő forradalmárokkal. Hajlott hátú, őszülő halántékú férfiakkal, remegő hangú asszonyokkal. Mécsesek, virágok, könnyek. Fákról lepergő levelek, melyek egymásba kapaszkodva melegszenek a Földanya ölelésében. Világvevő üzenetközvetítő: „Itt a Szabad Európa Rádió adását hallják.” A háború utáni elszánt, gyökereit kereső nép hangját. A gyarmati sorba süllyesztett nemzet elcsukló kiáltását. 1956-ban egy rövidke, ámbár nagyon jelentős jeladásra futotta erőnkből. Jeleztük a világ számára, hogy nem felejtettük nemzetünk történelmi hivatását.