AZ ŐSÖK ÉJSZAKÁJA
2002. 01. 16., 13:57

Belemerültünk az őszbe. Néhány héttel ezelőtt még a színesedő fákban gyönyörködtünk. Később a párás reggelek jelezték az idő előrehaladását, s ennek bizonyításaként, ködtől elnehezülten, egyre több levél fordult le az ágak végeiről. Néhány napja pedig kifejezetten csípőssé váltak a hajnalok. Minden az elmúlásra emlékeztet. S most itt állunk a Halottak napja előtt.
A halál a mai ember gondolkodása szerint az emberi élet végét jelenti. Sokan vallják: a semmiből érkeztünk, és a semmibe térünk vissza. A legtöbben halálos félelemmel gondolnak személyes elmúlásukra. S valóban, mindannyiunk életében a legbiztosabb pont: a halál. Aki megszületik, az meg is hal. Közben házasodunk, gyermekeket nemzünk, tevékenykedünk magunk és mások javára. Éljük az életünket. Mezítelenül érkezünk, s mezítelenül megyünk. A porból vétetünk, s azzá is leszünk. Közben az Anyaföld táplál, s nyújt számunkra lakhelyet. Mi pedig nagyobbnál nagyobb hátizsákot szabunk magunknak, s azt úgy telepakoljuk, hogy térdig rogyadozunk alatta. De azért visszük, mert megszereztük. Végül már oly sok a cipelnivaló, hogy szinte belebetegszünk annak mérhetetlen nyomásába. De mi visszük, mert bizonyítani akarunk. Szüleinknek, a külvilágnak, s talán magunknak is. Utunk járása során szinte csak megfáradt, fénytelen tekintetű hátizsákosokkal találkozunk. Megnyugtató, másnak sem könnyebb, gondoljuk ilyenkor. Mintha magunkat látnánk. S miközben egyikük földre zuhanva mozdulatlanná válik, félelem tölt el bennünket. A halál szele, az egyedül maradásé, a kiszolgáltatottságé. Elveszítjük szem elől szüleinket, társunkat, barátainkat. Rövid ideig a hátizsákot is elfeledjük. Csak a nagy dolgok számítanak, az Élet és a Halál. Mert egy az Élet és a Halál, éppúgy, miként egy a folyó és a tenger. Amikor születünk, meghalunk, és amikor meghalunk, születünk. Az újszülött a biztonságot nyújtó anyaméh elhagyásakor az ismeretlentől való félelem könnyeit hullatva érkezik, s nemde az ismeretlentől félünk, mikor a halálra gondolunk.
Nyolcesztendős voltam, mikor apai nagyapám nyolcvanhárom éves korában elment. Igen, elment, mint ahogy a levélhullás utáni fák is aludni készülnek. Utolsó napjaiban a fákhoz hasonlóan készülődött, s nyugovóra tért, majd szép csendben elaludt. Szép emlékeim egyike. Tizenhét éves voltam, amikor huszonkilenc éves sógorom, áramütés következtében egyik pillanatról a másikra távozott. Fájt a magamra maradottság, s nem értettem a halált. Majd mentek a nagyszüleim, szüleim, unokatestvéreim néhány esztendő leforgása alatt. Ahogy a levelek peregnek a fáról. Fájt az elvesztésük, de közben megértettem, hogy egyedül kell boldogulnom. S mindőnknek, egytől egyig, egyedül. Az egészséges gyász feloldja a kötelékek fájó pontjait, a beteges ragaszkodást. Nekik menniük kell, nekünk pedig maradnunk.
A kelták a mai Halottak napját az Ősök Éjszakájának nevezték. Úgy tartották, hogy a világokat elválasztó fátyol ekkor a legvékonyabb, s ezáltal a legalkalmasabb időpont arra, hogy az elhunyt ősök emléke előtt tisztelegjenek, mintegy az élet folytatásának megerősítéseként. Jó alkalom volt ez a gondok, a régi gondolatok felszámolására.
Ezt az éjszakát tartották az új év kezdetének és az ősök segítségét kérték a helyes életút megtalálásához. Ilyenkor vetették el a jövő gondolatcsíráit. Mint ahogy a földműves a magot, hogy az tavasszal szárba szökve, nyáron bő termést hozzon. Mint ahogy a fa megszabadulva lombkoronájától mély álomba merülve gyűjt erőt a márciusi rügyfakadáshoz, s az új gyümölcsök kihordásához. Az Élet Nagy Körforgása. Miből gondoljuk, hogy az ember nem része a Természetnek? Mi is a gyökereinken keresztül birtokoljuk őseink minden örömét és szenvedését, s összes tapasztalatát. Családjaink múltját behálózó gyökereink éltető ereje nemzedékről nemzedékre újítja meg bennünk őseink életet biztosító nedveinek keringését, és bomlik ki így újra meg újra azok lombkoronája.
Ápoljuk hát gyökereinket, s a következő napokban látogassunk el a temetőkbe. Kérjünk útmutatást az előttünk álló esztendő sikeres bejárásához. S gyújtsunk néhány szál gyertyát, hogy bevilágítva a két világot elválasztó fátyol mögé, ezáltal teremtsünk alkalmat a régen várt újbóli találkozásra.