A MEGMARADÁSRÓL
2002. 01. 17., 13:56

Amilyen bonyolultnak tűnik a világ, valójában olyan egyszerű is. Ha néha-néha tekintetünket az égre emeljük, a rendezettség csodálatos világa tárul elénk. Magabiztosan járják útjukat a csillagok. Kiszámíthatóan keringenek, forognak, róják köreiket. Nappal után éjszaka, majd újra csak nappal. Évszakok követik egymást, helyet biztosítva a másiknak, hogy sajátos minőségével az is hozzájárulhasson az Univerzum harmóniájához. Fontosak egymásnak. Ha valamelyik hirtelen kibukna helyéről, lehet, hogy az egész világegyetem megrendülne belé.
Mint ahogy én is megrendülök abba, ha csak egy kicsit is elhanyagolom magam. Pokoli kínokat tud okozni egy picinyke fogam fájdalma is. Végső elveszítése alááshatja az ízek élvezetét, próbára teheti a szervezet tűrőképességét. Nehézkesebbé válhat a vérkeringés, zsibbadni kezdhetnek a végtagok, nehezebbé válhat a mozgás, s végül mozgásképtelenné válhatok. Felborulhat a sejtek harmonikus együttműködése, s elveszíthetem az egészség állapotát.
Hasonlatosan van ez egy nemzet életében is. Amennyiben elhanyagoljuk a nemzettest részeinek rendszeres ápolását, úgy aláássuk annak immunitását, teljesítőképességét. Talán vannak néhányan, akik még emlékeznek arra, amikor tíz esztendővel ezelőtt azt mondtam: ahhoz, hogy Tatabánya elinduljon a valódi várossá válás útján, rehabilitálnunk kell a történelmi városrészeket, be kell azokat kapcsolnunk a közélet vérkeringésébe. És az itt élők közreműködésével néhány év elteltével Tatabánya elzsibbadt tagjaiban újraindulhatott az éltető nedvek keringése. Megmenekültünk. Megtartottuk magunkat.
Amennyiben a magyarság megmaradását és nemzetünk életfeladatának teljesítését is fontosnak tartjuk, úgy ki kell vennünk a részünket a határon túlra szakadt szállásterületeink vérkeringésének újraindításában is. E közös feladatunk elhanyagolása ronthatja a magyar nyelv ízét, megterhelheti lelkiismeretünket, csökkentheti a csak ránk jellemző népi hagyományaink fennmaradásának esélyét. Mint nemzet, sápadtabbá, erőtlenebbé és jelentéktelenebbé válhatunk, s végül képtelenek lehetünk betölteni közös feladatunkat, hogy hidat építsünk a keleti és nyugati kultúra között.
A Székelyudvarhelyen töltött hétvége eseményei azért hagytak bennem is mély nyomokat, mert a megmaradásról szóltak. Arról, hogy egy zsibbadó testrészünkben újraindult a vérkeringés. Ezt tükrözte a zsúfolásig megtelt városházi díszteremben megtartott tanévnyitó ünnepség, a legalább ezerötszáz figyelő szempár közepette átadott új főiskolai épület, a megújult, s így Erdély legmodernebb szállodájává varázsolt Küküllő szálló és az egy hónappal ezelőtt felszentelt Szent Teréz-templom. Az új közösségi hely, ahol a vasárnapi gyermekmisén az első tizenöt sorban kicsinyek százai ültek, míg nagyszüleik és szüleik a padok között állva adtak hálát imádságaik meghallgatásáért, melyet annyiszor megénekeltek már: ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!