Alig fél esztendeje a Csónakázó-tó környezetében közel harmincezren ünnepeltük együtt az év leghosszabb nappalát, s egyben legrövidebb éjszakáját. Felszabadultan, önfeledten, megtapasztalva a közösségi összetartozás varázserejét. Az akkor még kibontakozóban lévő Nyár szinte egy pillanat alatt átadta helyét Ősz testvérének, aki festőpalettájának számolatlan színét hintette szét a fák és bokrok leveleire. Azok aztán engedvén a Természet szabta törvénynek, szép lassan levetkezték nappali ruhájukat, fehér hálóinget húztak, s pihenőre tértek. A néhány napja még fullasztó párásság fagyos dísszé szelídült, és fehér ünneplőbe öltöztette a tájat. Holle anyó most időben ébredt, s felhasítván a világot takaró dunyháját, sűrű hóhullással segítette Szent Miklós munkáját, aki hosszú évek óta először, ismét száncsengő hangjától kísérve látogatta végig városunk gyermekeit.
Mindeközben beszűkültek nappalaink, s az éjszaka egyre nagyobb helyet követel magának. Mintha rá akarna kényszeríteni a visszahúzódásra és a magunkba fordulásra. Segít megérteni, hogy az életnek egyaránt van világos és sötét oldala. Nappal és éjszaka, jó és rossz, öröm és bánat. Mindennek rendelt ideje van. A Világ dolgainak körforgásában kiszámíthatóan követik egymást. Amíg a Bánat ül az asztalunknál, addig az Öröm az ágyunkban gyűjti az erőt, s fordítva. Jól tesszük tehát, ha ezekkel az alapszabályokkal megbarátkozunk, s alkalmazkodunk hozzájuk. Ez most a pihenés ideje, az erőgyűjtésé. Magunkba nézve bebábozódunk, s a jövő felé fordulva türelemmel viseljük ezen belső átalakulás által keltett érzelmi hullámokat.
Az advent a várakozás, a megújulásra való készület ideje. Tudjuk, hiszen sokszor megtapasztaltuk már, hogy hamarosan fordulóponthoz érkezünk. A Sötétség teret veszít és a Fény ismét győzedelmeskedve hosszabbá teszi nappalainkat, s majd az alvó Természetet is ébredésre készteti. Ez a fordulópont a karácsony, a téli napforduló ideje, a Legyőzhetetlen Nap ünnepe. A Krisztus-Napé, mely egyaránt adja fényét és melegét minden földi gyermeke számára.
A Nap fénye csak akkor világítja be szobánkat, ha tiszták az ablakok. A karácsony szeretetmelege is csak a gondos lelki nagytakarítást követően tudja betölteni belső otthonunkat. Az adventi koszorú egymásután felragyogó gyertyafényei ezt a belső megtisztulást, az ablakok fényáteresztő képességének erősödését jelképezik. A belső tűz, s ez által a szeretet melegének az erősödését, mely végül lángra lobbantja a karácsony szeretetmáglyáját.
„Ha én fa lehetnék…”
Gondoltál-e már arra, hogy a hatalmas lombkoronájú fák is kicsinyke magokból növekszenek óriásira? Arra, hogy a Földanya milyen szelíden öleli magához a piciny magocskát, és szeretettel életet lehel bele. Majd a víz éltető és frissítő csókja felébreszti, a nap melege növekedésre serkenti, s a levegő segítségével azt is megtanulja, hogyan kell állnia a nagy viharokat is. A növekvő fa árnyékot biztosít a melegben, gyümölcseivel oltja éhünket és szomjunkat. Lakhelyet biztosít a madaraknak és mókusoknak. Készülhet belőle csónak, ház, asztal, szék és ágy. Az újszülötteknek bölcső, a halottaknak koporsó. Ha szeretettel gondozzuk a kicsiny fákat, akkor boldogan állnak szolgálatunkba. A fák, a mi hűséges barátaink. Megőrzik a termőtalajt a szél és a víz erejétől. Ők adják az illatos, friss levegőt. Gyönyörű fákat látni, mindenkinek öröm és boldogság.
Néhány héttel ezelőtt a Növekvő Életfa Egyesülettel közösen, ezekkel a mondatokkal indítottuk útjára rajzpályázatunkat. Közel hatszáz alkotó, több mint ötszáz színvonalas munkája által belső titkos kamrájának gazdagságát fedte fel városunk közössége előtt. Rajzaik róluk is szólnak, s ecsetet, krétát, színes ceruzát ragadni nem kis bátorságra vall. Szavakban nehezen megfogalmazható belső melegség hatott át, amikor átforgattam az előttem tornyosuló alkotásokat. Tájak, épületek, események, élethelyzetek elevenedtek meg belső világomban. Gyógyító erő sugárzott minden egyes munkából. Városunk gyermekei felszabadult ecsetvonásaikkal, közösségünk sebekkel teli lelkivilágát gyógyítgatták. Magukat rajzolták, festették úgy, mintha fák lennének: enyhet biztosítók, gyümölcsadók, játékosak, s ha az előttünk álló esztendőben e szerint is fognak élni, akkor Tatabánya valóban olyan város lehet, ahol otthon érezzük magunkat.
A beérkező pályamunkák hangulatát érzékeltetendő, következzen egy rövid részlet városunk egyik gimnáziumi tanulójának írásából: „Ha most megkérdeznék, hogy mi szeretnék lenni, ha újraszületnék, én azt válaszolnám: Fa! Fa lennék. Egy egészen különleges fa. Olyan, mint a Bibliában Noé bárkája. Az egyik ágam tölgy lenne, a másik fűz, a harmadik körte, a Föld összes fafajtájaként pompáznának ágaim. Így minden állat rajtam, bennem, alattam, felettem, mellettem, mögöttem, vagyis körülöttem élhetne. Elképzelem, hogy egy nagy mező közepén állnék, gyökereimnél tisztavizű patak csordogálna, benne ezer meg ezer hal úszkálna, s boldogan élnének a rákokkal, teknősbékákkal, békákkal. Nem zavarná őket a csoportokban halászó vízimadarak hada, a gólyák kelepelése. Ágaimon a mókus vígan rágcsálná a tobozokat, a fészkekben kicsiny madaraknak adnék meleg otthont, odvaimban biztonságot találnának a „lakók”. Egész nap madaraim dalát hallgatnám, s élvezném a nap sugarainak lágyan simogató melegségét. Körülöttem béke lenne. Hajnalban komótosan üdvözölném a munkásokat, s a nagy melegben árnyékomban enyhet találnának. Ha én fa lennék, magamba fogadnám az egész világot.”
