A “BÁNYÁSZOK BÍBOROSA”
2002. 01. 20., 13:55

Új egyesülettel gazdagodott a város civil szerveződéseinek sora. Megalakult a Növekvő Életfa Egyesület. Az időnek úgy tűnik, nemcsak mennyisége, hanem minősége is van. Bizonyos időpontban csak olyan események valósulhatnak meg, melyek tartalma megfelel az adott idő minőségének. Az idő kivétel nélkül mindig utat nyit a még lappangó, hasonló minőségű tartalomnak, hogy az mindenki számára felfogható formában megnyilvánulhasson. A június 15-e számomra ilyen minőségi időpont. Ezen a napon ítélték halálra Nagy Imre miniszterelnököt. Életének utolsó kettő esztendeje ragadott meg igazán. A halálra való felkészülése. Halála ugyanis tudatos döntés következménye volt, és ezért egyben szimbolikus is. Vállalni kell önmagunkat, a sorsunkat, érzéseinket és tetteinket. Mindenekelőtt pedig becsületesnek és demokratának kell lennünk. Az ismert, és a közösség által elismert alapító tagok által létrehozott egyesület célja is az, hogy a szabad, felelősen és önállóan gondolkodó polgárok egyre szélesebb tábora ismerje fel a nemzeti hagyományok ápolásának, a nemzedékeken átívelő tradícióknak, a helyi értékek megismerésének és újak megteremtésének fontosságát. A gyökereink megismeréséről, s egyben újraélesztéséről van szó. Minél mélyebbre eresszük azokat, annál nagyobb lombkoronát tudunk növeszteni. Ezért fontos számunkra a bányászhagyományok megőrzése is.
A Növekvő Életfa Egyesület hagyományteremtő célzattal a mai napon először rendezi meg a Szent Borbála-napi ünnepi hangversenyt, melynek bevételét közös értékeink megőrzésére, ez esetben Seedoch Vince Károly bányalelkész, a „bányászok bíborosa” sírkertjének felújítására fordítja.
Az 1800-as évek végén megindult bányászkodás gyors fejlődésnek indította a Tatai-medencét. A századfordulóra háromezer lelket számláló tatabányai kolóniát 1906-ban már 9160 személy lakta. Fizetési napokon rendszeres bicskázások, tömegverekedések színezték a kialakulófélben lévő közösségi életet. A MÁK Rt. az indulatok finomítása érdekében bányalelkészséget alapított. Kikötése az volt, hogy a lelkész a magyar és a német nyelven kívül valamely szláv nyelvet is beszélje. Seedoch tisztelendő 1903 októberében foglalta el új szolgálati helyét, és közel 32 esztendőn át töltötte be azt olyan hivatástudattal, hogy kitörölhetetlenül beírta nevét Tatabánya és a magyar munkás-lelkipásztorkodás aranykönyvébe. Első szentmiséje alkalmával vele, a kántorral és a sekrestyéssel együtt öten voltak jelen a kicsiny templomocskában. Korabeli elmondások alapján egyedül jött, egyedül élt, egyedül étkezett a tiszti kaszinóban is. Egyik alkalommal egy fiatal tisztviselő odalépett asztalához és rákiáltott: „Hát maga az új pap? Kettőt már kiüldöztünk innen, magát is kiüldözzük rövidesen.” Ekkor felállt a robosztus alkatú fiatal lelkész, szájához emelte üres poharát, teljes hangerővel belekiáltott, s a pohár a dörgő hang erejétől kettérepedt. Lett becsület és tisztelet. Munkája nyomán megindult az iskolai oktatás, megépült az ótelepi Szent István templom. Megszerették. Név szerint szólította híveit, ismerte családi körülményeiket. Egy teljes nemzedék nőtt fel a gondoskodása alatt. Tekintélye nem rangjában, hanem egyéniségében rejlett. Az esztergomi hercegprímás a „bányászok bíborosa” címet adományozta neki. Az országos tekintélynek örvendő bányászpap létrehozta a bányalelkipásztorok országos munkaközösségét. 1934 szeptemberében – már betegen – 2500 tatabányait vitt különvonattal a katolikus bányászgyűlésre. A következő év tavaszán, 1935-ben Gyümölcsoltó Boldogasszony napjának hajnalán távozott az élők sorából.