Az esztendő utolsó napján ismét befejezte a Föld a Nap körüli utazását. Miközben egy teljes kört futott, hátára kapaszkodva mi magunk is utaztunk. Mert utazni kell, erről a tömegközlekedési eszközről nem lehet csak úgy leszállni. Szabad akaratunk csak abban nyilvánul meg, hogy vállaljuk-e az örökös utat, vagy a szerelvény kerekei alá vetjük magunkat. Van viszont választási lehetőségünk. Dönthetünk, hogy melyik szerelvénybe szállunk. Választhatunk nekünk tetsző színt, komfortfokozatot, útitársakat. Haladhatunk nyílegyenesen, de tehetünk kerülőket is. Az utazás ténye nem, de a hogyanja már valóban a mi felelős döntéseinktől függ.
Életünk minden pillanatában összesűrűsödik a múlt és a jövő, s ez adja meg a jelen súlyát. Azt is mondhatnánk, hogy az egyensúlyát. Olyan ez, mint a mérleghinta. Ha nem törekszünk az egyensúly megteremtésére, akkor megrekedünk a két végponton, a múltban és a jövőben. E két pont között kell leélni életünket úgy, hogy a lehető legtöbbször élhessük át a pillanat harmóniát teremtő súlyát. Különösen jól kitapintható ez az esztendő fordulópontján, mikor éjfél előtt még a mögöttünk hagyott évet értékeljük, s néhány perccel utána már a jövő tervezésébe fogunk.
Személyes életünk egy hatalmas varázsszőnyeg kicsinyke mintájának tekinthető. S ez a varázsszőnyeg az emberiség messze távolba süppedő történelme. Időnként érdemes ezt a szőnyeget kitekerve a földre teríteni, hogy saját helyzetünket értékelni tudjuk benne. A mintázata egy fejlődési folyamatot tükröz, egy folyamatosan kibontakozó mesét. Olyan ez, mint a sokunk által jól ismert olvasmány, s annak megfilmesített változata: A végtelen történet. A nagy özönvíz utáni kultúrkorszakok egymásutánja. Indus, perzsa, káldeus-egyiptomi, görög-római, s az ötödik, melyben mi magunk is élünk, miközben új mintázatot szövünk egyéni és közösségi életünkbe. A már letűnt korok mindegyike megalkotta a saját díszítőelemeit, amellyel hozzájárultak az emberiség szőttesének kiteljesedéséhez, s most rajtunk van a sor.
A jelen kornak jutott feladatul a szeretet fonalainak behúzása a felvetőszálak közé. Ha elszabotáljuk ennek teljesítését, úgy befejezetlen marad e varázslatos alkotás, s nem lesz meg az eszközünk ahhoz, hogy a szereteten és a megértésen alapuló feladatmegosztás birodalmába repülhessünk. Ez az ötödik kultúrkorszak a hét ötödik napjával egyenértékű. Ma még csak péntek van, s a szombat az igazi emberré válás napja, s csak vasárnap érkezik el az igazi megnyugvás, az emberiség fejlődésének beteljesülése.
Átmeneti kor a miénk, az ötödik nap utolsó órájához értünk. A mi nemzedékünk ennek az átmenetnek a mintázata. Magunkban őrizzük a korábbi motívumokat, de egyben lehetőséget teremtünk az újabb megvalósulására is. De ezt az újat az utánunk jövő fiatal nemzedék szövi tovább. A gyermekeink. Ezért kívánom, hogy az új esztendő mindannyiunknak nyújtson elegendő alkalmat a gyermekeinkkel való foglalkozásra. Közösségünk számára ők jelentik a jövőt. Az általunk befektetett szeretet mennyiségétől függ közösségünk hatodik napja. Szánjunk hát elegendő időt a gyermekeinkben szunnyadó képességek megismerésére, s nyújtsunk nekik szeretetteljes segítséget, hogy azokat felszínre is tudják hozni önmagukból.
Az év első napjainak várakozásteli hangulata hasonlatos a karácsonyi készülődés izgalmas pillanataihoz. A fa már feldíszítve áll, de az ajándékok még hiányoznak alóla. De a várakozó gyermekekben már megszületett a remény. A várakozás felfokozott feszültségének enyhítésére a mama mesét mond, s a gyerekek egymás után élik bele magukat a történetbe, mígnem belső világukban már maguk szövögetik az eseményeket. Ez a mi új évi leckénk is, hogy nekünk kell saját életünk mesemondójává válni. A varázsszőnyeget mi magunk szőjük. A történet csak annyiban lesz sikeres és tudatos, amennyiben a történetmondó is az.
VARÁZSSZŐNYEG
2002. 01. 25., 13:53
