A Vértes és a Gerecse természeti kincsekben gazdag hegyláncainak ölelésében megbújó terület, a közöttük csörgedező patakokkal, forrásokkal szabdalt medence évezredeken keresztül ideális lakóhely volt az itt élő ember számára. A gazdag régészeti lelőhelyek arról tanúskodnak, hogy az őskortól kezdve kedvenc lakóhelynek számított ez a vidék. Ha beszédre bírjuk a hallgatagnak tűnő hegyeket, tavakat, az épített és természeti környezetünk megannyi történelmi szereplőjét, úgy kibomlik előttünk az a varázsszőnyeg, mely közös múltunk motívumait tartalmazza. A mi nemzedékünknek nehéz örökség jutott, a végtelennek tűnő, kilátástalan esztendők sora. Az összeomlásé, magunkba fordulásé. A „bebábozottság” állapota, s a kibontakozásé. A megváltozott életfeltételekhez való alkalmazkodás ideje. Az önismeret, az önfegyelem és az önbizalom következetes iskolája az egyén és a közösség szintjén egyaránt. A harag, az elkeseredés, a bizalmatlanság, a megbocsátás, a belső erők felszabadítása, az élni akarás és együttműködés szükségszerűségének keserédes időszaka. Túléltük? Átéltük, vagy megéltük? Aktív részesei voltunk! A bányászat összeomlása után, a város egyre erősödő és egyre tudatosabb közössége lett az erő, mely tovább éltette, s végül a városi lét minden területén megújította Tatabányát. Megmenekültünk! De vajon képesek leszünk-e e lakhelyet az utánunk jövő nemzedékek számára is lakható formában átörökíteni.
Ez az előttünk álló feladat. A jövőbe ívelő hídnak csak az első pillérét vagyunk hivatottak megépíteni, a további munka gyermekeinkre vár. Rajtuk áll, vagy bukik a világ, s egyben városunk sorsa. Évek óta figyelem őket, s hiszem, de leginkább tapasztalom, hogy ezen feladataikkal tisztában is vannak. Azért születtek, hogy megértessék velünk, mit is jelent az emberiesség. Küldetésük, hogy felkészítsék az emberiséget a szeretetre. Egy új, tisztességen, együttműködésen és szereteten alapuló társadalom hírnökei ők. Képesek igényeik őszinte megfogalmazására, ezért háttérbe szorulhat a versengés, az erőszak, s ellehetetlenülhet a hazugság. A mi világunk még meglehetősen racionális. Beszélünk ugyan a szeretetről, a tisztességről és a boldogságról, de mindezeket csak ritkán vagyunk képesek megvalósítani. Gyermekeink mindezt már gyakorolják. Velünk együtt fogják megérteni, hogy a háborúskodás hiábavaló, ha valakit megölünk, az olyan, mintha magunkat öltük volna meg, s ha csak egy ember életét megmentjük, azzal az egész világot mentettük meg. Az új világban a személy integritása, annak a teljességbe, az őt körülvevő világba való beágyazódása lesz a legfontosabb. Ez együtt járhat az ősidőkben sajátunknak tudott telepatikus képességek újbóli felerősödésével. Ezt látom én a gyermekeinkben, erre akarnak bennünket is tanítgatni. Mindegyikük tanárnak születik, s csak azt várják tőlünk, hogy azt tegyük, amit ők természetük szerint tennének. Pusztán azt kérik cserébe, hogy emberként kezeljük őket, és ne legyen különbség felnőtt és gyermek között.
Ezek a gyermekek nagy önbizalommal rendelkeznek. Nehézségeik vannak a tekintélyelvűséggel. Választási lehetőségre tartanak igényt, mint ahogy elvárják, hogy cselekedeteinket, döntéseinket magyarázattal lássuk el. Nem szeretik a várakozást, az értelmetlen sorban állást, s általában a rutinfeladatok teljesítését. A megszokottól eltérő megoldásokat találnak a feladatok elvégzésére. Poroszos nevelési módszereink miatt észre sem vesszük, hogy közülük sokan született filozófusok, akik az élet értelméről és a Föld megmentésének lehetőségéről gondolkodnak. Sok gyermek ezért elvész a jelen oktatási rendszerünk buktatóiban. A legtöbbjük érzékeny, tele van fölös energiával, hamar elunja magát, tapasztalati úton és nem magolással tanul. Nem tud nyugton ülni, míg nem köti le valami a figyelmét. Emiatt gyakorta figyelemhiányosnak, vagy hiperaktívnak minősítik őket. Mi hát a teendő? Legyünk velük őszinték, kezeljük őket tisztelettel. Adjunk nekik választási lehetőséget, és soha ne kicsinyeljük le őket. Mindig magyarázzuk meg, hogy miért adunk nekik tanácsokat. Kerüljük a negatív kritikát, inkább bátorítsuk saját maguk kibontakoztatását. Gondoskodásra, figyelemre, bátorításra és szülői irányításra van szükségük. Azt akarják, hogy visszajelezzük nekik, melyek a biztonságos határok, melyek azok az élettapasztalatok, amelyek nem szolgálnak a javukra. A gyermekeket arra kell megtanítanunk, hogyan gondolkodjanak és nem arra, hogy mit gondoljanak. A mi feladatunk nem az, hogy tudást, hanem hogy bölcsességet adjunk át. Egy bizonyos fajta tudást az egyik generáció a másiknak át kell adjon, de hagynunk kell, hogy az igazi tudást a gyermekek maguk fedezzék fel. A jövő oktatása a feltétlen szereteten alapszik majd. Ezért függ tehát közösségünk jövőbeni életképessége az általunk befektetett szeretet mennyiségétől. Legyünk ezért a kicsik lámpásainak meggyújtói, akik gyermekeiknek megvilágítják a bejárandó utat.
BÉKÉT HOZÓ GYERMEKEINK
2002. 01. 26., 13:52
