“DEGENYÉZŐBEN”
2002. 01. 27., 13:52

Bár karácsony táján nagyot fordult a Napnak járása, s az azóta eltelt egy hónap alatt – sportnyelven szólva – legalább egy órát hozott a nappal az éjszakával szemben vívott küzdelmében meglévő tetemes hátrányából, ennek ellenére mégis csüggedtebben üldögélünk munkahelyeinken és otthonainkban. Bár fagyos a világ, de mégsem az a tiszta és szikrázó, hanem olyan szürke és nyirkos, csontunkig hatoló és kedvünket szegő. Hiányzik a hólepel tisztasága, mely ápol és eltakar. Elfedi városi létünk minden mocskát, az életkörülményeink jobbá válását, no meg a fogyasztói igényeket kielégítő, de leginkább a vásárlói vágyakozást fokozó csomagolástechnika fejlődését visszatükröző szemétkupacokat. A Tél még egyszer összeszedi minden erejét, s próbára tesz mindőnket. A külvilágban elhatalmasodó szürkeség egyre erősebben járja át legyengült belső világunkat. Igénytelenebbé válunk magunkkal és környezetünkkel szemben. Nehezebben hajlunk le a kesztyű előkotorása közben kipottyant papírzsebkendőért, és egyre reménytelenebb a nátha és a vírusok által hozott nyavalyák tartós elkerülése. S aztán a téli hónapok végére belefáradunk a kilátástalan küzdelembe, és fáradtan, erőtartalékainkat veszítve érjük meg az érkező Tavaszt. De tehet-e arról a nagy, szabad Természet, levegőjének frissessége, a sarjadás és rügyezés, ha egy legyengült szervezet ebbe a finom, vidám levegőbe belekerülve, és azt nem tudja elviselni? És jön a tavaszi megfázás, a nátha és a többi rémség. De vajon a Természetnek kellene figyelmesebbnek lennie, vagy inkább az ember kellene, hogy erősebbé, ahogy manapság mondják, fittebbé váljék a finom, vidám, élettel teli tavaszi levegő elviselésére?
Persze mindannyian jól tudjuk, hogy nekünk kellene változtatnunk életmódunkon. Leküzdenünk a nyirkos, szürke világgal szembeni ellenérzéseinket. Egy kicsivel többet mozogni, sétálni, úszni, futni. Szinte teljesen mindegy, hogy mivel, de megmozgatni leépülő szervezetünket, javítani annak keringését és olajozottságát, mert könnyen úgy járhatunk, mint a garázsban felejtett autó az első tavaszi próbálkozáskor. Lemerülünk, berozsdásodunk.
A mögöttünk hagyott hetet magam is regenerálódással töltöttem. Az elmúlt esztendőre járó, de ez idáig bennragadt szabadságom terhére igénybe vett pihenőidőmet, egy általam még ismeretlen, felfrissülést hozó kikapcsolódásra fordítottam. „Degenyézésre”! Olyan ez, mint a dagonyázás, de annak a tudatosabb formája. Sokszor láttam már dagonyázó jószágokat. Legtöbbször disznókat és azok vadonélő rokonait. E derék állatok egyszer beletévednek, vagy idősebb társaik beleviszik őket a jóba. S miután rájuk szárad a sár, mely eközben kellemetlenkedve húzza sűrű szőrzetüket, arra kényszerülnek, hogy a viszkető érzésüket az enyhülést hozó dagonyába veszejtsék.
Hasonlóképpen van ez velünk, emberekkel is, csak mi nem az előző „degenyézés” következményeit áztatjuk le magunkról, hanem fáradalmainkat és fizikai fájdalmainkat hagyjuk a gyógyulást hozó víz által felemészteni. Így negyvenhez közeledve mondhatom, hogy ez igen jó dolog, s ha még idejében rászokom, akkor hetvenéves koromban sem a fájdalmak enyhítése, hanem a felfrissülés lesz az elsődleges haszon. Valamikor sokat mozogtam, és volt idő, amikor a versenysport volt a megélhetésem. Később maradt a kocogás, több-kevesebb rendszerességgel a súlyzóterem, majd a legutóbbi években már az is elmaradozott. Elsatnyultak izmaim, itt-ott már az ízületeimet is érzem. A napi egy fej fokhagyma ugyan karbantartja az ellenállóképességet, de a jó közérzethez jó keringésre, a jobb vérellátáshoz pedig több mozgásra van szükség. Ezért választottam a mozgással vegyített pihenést. A kiváló kénes gyógyvizet, mellette a kellemes hőmérsékletű úszómedencét, a kezdetben kínok-kínját hozó szaunát és gőzkabint. Ez utóbbi kínzóeszközök a harmadik napra már éreztették kellemes hatásukat, és egyre több levegő jutott a kiadós úszások után. A szabadságnak ez a módja nemcsak pihenés, hanem megújulás, felkészülés a tavasz frissességének nem könnyedebb elviselésére, hanem felszabadult élvezetére.
Még nem szóltam az egyéb hozadékról. A napi valóság árnyaltabb és mélyebb megismerésének lehetőségéről. A medencében beszélgető csoportok csendes hallgatásáról, a szaunában folytatott magvas eszmecserékről. Az uránbányászok nyugdíjazási és elhelyezkedési lehetőségeiről, a tapasztalt nyugdíjas világutazók beszámolóiról, a fiatalok udvarlási szokásairól, politikáról, sportról, a vállalkozások nehézségeiről, a napi élet örömeiről, sikerekről és kudarcokról, az egészséges nemzeti önbecsülés szükségességéről. S mindezek csak egy kicsiny részét képezik annak a hatalmas csokornak, melyet élményként, tapasztalatként gyűjthetünk be egy rövid hetes „degenyézés” közben. No, persze a „degenyézők” között is vannak dagonyázók, akik saját élményeik folytonosan ismétlődő előadásában fetrengenek, akár a medencéből is távozásra késztetve a jóhiszemű, csendes pihenésre vágyó „degenyézőket”.
Így röppent el a rövidke egy hét. A szabadtéri medence párafelhőibe burkolva voltak, akik emlékeiket dédelgették, s voltak akik a jövő tervezésével bíbelődtek. Magam is megfogadtam, addig nem nyugszom, míg egy napi felfrissülést szolgáló sport- és gyógyközpontot tető alá nem hozunk városunkban. Egy olyat, ahol elfogadható hőmérsékletű medencében lehet az úszásban kevésbé járatosaknak is ismerkedni a víz varázsával, ahol alapszolgáltatás a szauna, a gőzkabin, a pezsgőfürdő, és ahol igény szerint mód van a megfáradt talpak masszírozására és egyéb alternatív gyógymódok igénybevételére is. Talán akkor idősebb korban többen is elkerülhetik a Bányászfürdő által nyújtott gyógyászati kezelések igénybevételét.