Sárberekben – Salló Győző képviselő úr invitálásának eleget téve – a Szent Borbála szobornál folytatódott az ünnepi megemlékezés.
A bányászhagyományok középpontjában a szolidaritás áll, melynek talapzata az “ordo caritas”, a szeretet rendje. Legnagyobb felelősséggel a hozzánk legközelebb állók irányában viseltetünk. Ebben a rendben első helyen áll a család, a gyermekek és szülők, a munkatársak (pajtások és bajtársak), az utca lakóinak közössége, a település, az ország és a nemzet, s utána következnek az idegenek. De ha valaki – akár idegen is – közvetlen életveszélybe kerül, akkor soron kívüli segítséget kell számára nyújtani. Minderről azért beszéltem ma, mert egy esztendővel ezelőtt, amikor a városunkon is átmasíroztak a kimerült bevándorlók, akkor a tatabányaiak példát mutattak a szolidaritásból, vizet és élelmet is adtak nekik, mert szükséget szenvedtek.
Ugyanakkor Tatabánya városának lakosságát különösen is ez az “ordo caritas” gyúrta közösségé, a szeretet helyes rendje, s az abból fakadó életgyakorlat. Mélybe szállni, kockázatot vállalva a családért, a gyermekekért, a pajtásért, a városért, s az országért. A megtartó erő a közös értékrend, a közös nyelv, a közös kultúra volt. Aki ezt a várost választotta otthonául, annak el kellett fogadnia ezt a rendet, s utána ez a rend meg is tartotta.
