Ma gazdasági és foglalkoztatási kérdéseket járjuk körbe részletesebben. – Folytatjuk a már napok óta boncolgatott témát, mely a jelenlegi kormány – nyolc esztendővel ezelőtti – programalkotási időszakban született alapvetéseit és a tényleges cselekvését veti össze. Az előadás általam hangzott el 2007. március 31-én a MOM Művelődési Központban. Az értékelő szövegrészeket mai dátummal jelöltem.
Mottó: „Sajátítsd ki a gondolatközlés eszközeit, sőt teremts új eszközöket, s a szavak inflációját zúdítsd rá a tömegekre. Végül mindent elfogad, amit adsz neki, s mindent odaad, amit kívánsz tőle. Íme, a modern mágia.” (Kodolányi János 1943)
Magyarország gazdasága globális összehasonlításban kicsi és nyitott. A kis és nyitott gazdaságok egyik legalapvetőbb erőforrása a humán tőke. Az erőforrás-gyarapító rendszerek – oktatás, egészségügy – garantált biztosítása az állam feladata. Megalapozottnak tekinthető az a megállapítás, hogy a magyar társadalom gazdasági teljesítőképessége mai szintjén is megtermeli az erőforrás fedezetet ahhoz, hogy a humánerőforrást újra termelő rendszereket közpénzből lehessen működtetni. Csak meg kell szüntetni a presztízsjellegű kiadásokat! Nem indokolt tehát a közszolgáltatások erőltetett piacosítása. A lakosság igen siralmas fizikai és mentális állapota, valamint alacsony jövedelmi helyzete miatt az állam nem engedheti ki kezéből a még meglévő közösségi infrastruktúrákat. Ezek közé tartozik a tömegközlekedés és az ivóvízellátás is. A már privatizált szolgáltatások esetében – jogszabály-módosítások segítségével – erősíteni kell a közhatalom szabályozó erejét. A közösségét szolgáló államhatalom kötelessége a vállalkozói szabadság és a közösségi szolidaritás közötti hatékony egyensúly megtalálása és fenntartása, a monopolisztikus ellátórendszerek szigorú ellenőrzése. Az öngondoskodási képesség megteremtése is döntően állami feladat. A globális tőke helyi felelősséget nem vállal.
(2015. január 16.) Magyarország valóban kicsiny és nyitott gazdasággal rendelkezik, ezért körültekintő gazdaságpolitikára van szükség. A KGST széthullását követően, az erősen környezetszennyező, veszteségesen termelő és egyben piac nélkül maradt nehéziparunk egyik évről a másikra rogyott össze. A még életképes termelő infrastruktúránk, a hazai élelmiszeriparral, részben a mögötte álló mezőgazdasági termeléssel, a közműszolgáltatókkal és a pénzügyi-, továbbá telekommunikációs szolgáltatókkal együtt, alapvetően külföldi tulajdonba került. Közel térítésmentesen, illetve az állam által feltőkésítve (bankkonszolidáció). Ebben az időszakban tényleges befektetési tőke alig érkezett az országba. Tulajdonképp a tőkésgazdaságra és nemzetközi integrációra való hivatkozás közepette, kisajátításra került az ország gazdasági élete. A veszteséges vállalatokat rövid időn belül bezárták, a hazai élelmiszeripart tulajdonképp felszámolták. A nyugati befektetők valójában csak piacszerzésre törekedtek, melyre először ráépítették a kereskedelmi hálózataikat, majd a tömegek tájékoztatását szolgáló média-felületeket is maguk alá gyűrték. Egy érdekeltségi kézbe került tehát az áruk áramlása, a pénzügyi szektor, mint áruhelyettesítő szimbólum-rendszer, végül a szimbólumok szimbólumát közvetítő médiumok világa is.
A rendszerváltás rendszerének szlogenjévé pedig a „dolgozz nemszeretem munkát és vásárolj fölösleges dolgokat”, mesterien kimunkált üzenet vált. A mesterterv kimunkálói pedig ezermilliárdokat szivattyúztak ki a magyar gazdaságból úgy, hogy az általuk értékesített áruk mögötti munkahelyek zömében a magyar határokon kívül biztosítottak munkavállalók százezreinek biztos megélhetést. A megtermelt haszon pedig nem a magyar, hanem a „küldő” anyaországok erőforrás-gyarapító intézményrendszereit finanszírozták. Mindez az ország gazdasági- és társadalmi csődhelyzetének kialakulását eredményezte. – Éppen ezért a 2010-ben érkező új kormányzat gazdaságpolitikai intézkedéseinek jelentős része értékelendő, még annak ellenére is, hogy a használt eszközeiben sok tekintetben megkérdőjelezhető. Magyarország eminens érdeke, hogy a közszolgáltatások hazai közösségi tulajdonba kerüljenek, a valós felhasználói igényeket a legkisebb költség elve alapján szolgálják ki. Részben vonatkozik mindez a pénzügyi szolgáltatásokra is. Arra kell törekedni, hogy a napi használati cikkek minél nagyobb hányadát hazai üzemekben állítsuk elő, mert csak így lehet a közmunkát felváltani valós értékteremtő könnyűiparral. Mindezen túl vannak olyan termelő ágazatok is, ahol a magyar innovációnak és gyártásnak nemzetközileg elismert magyar hagyományai vannak. Ezek felkarolásával olyan termékek előállítására is képesek lehetünk, melyeket a nemzetközi piacon is értékesíteni tudunk. A legtöbb tartós áru esetében viszont nem lehetünk versenyképesek, de ez nem jelenti azt, hogy ezek gyártásának befogadásától el kellene zárkóznunk. A városi foglalkoztatottság szempontjából is fontos a nemzetközi vállalatok jelenléte, mert máskülönben nem tudjuk biztosítani azt 10-15 éves viszonylag nyugodt időszakot, amely alatt a belső gazdaságunk meghatározó részét vissza tudjuk foglalni.
Kétségtelen, hogy az elmúlt öt esztendőben történtek biztató lépések, de a jelenleginél nagyobb szerepet kell szánni a hazai kis- és középvállalkozói szektor felépülésére, a családi gazdaságok megerősödésére, valamint termelői és fogyasztói szövetkezetek létrejöttének elősegítésére. – És most elérkeztünk az egyik legfontosabb nemzetstratégiai területhez, a hazai agrikultúrában rejlő lehetőségek rendszerszinten történő kihasználásához. Fontos kormányzati lépésnek értékelhető az, hogy valós lépések történtek annak érdekében, hogy a magyar föld még meglévő része magyar tulajdonban maradjon, ugyanakkor kevésbé értékelhetők azok a lépések, melyek a korábban zsebszerződésekkel, külföldiek által lekötött földalap visszaszerzésére irányultak. Talán még sokak emlékeznek arra a kettő évvel ezelőtti vitára, melyet a földforgalmi törvénnyel kapcsolatosan folytattunk. Ángyán Józseffel együtt fontosnak tartottuk, hogy a termőföld ne a nagy tőkeérdekeltségekhez, hanem a helyben élő gazdálkodó családokhoz, és a demográfiai földprogramban részt vevő fiatal gazdákhoz kerüljön. Végül alulmaradtunk, a megalkotott törvényt pedig szavazatunkkal nem támogattuk. Teljes mértékben egyetértek a Professzorok Batthyány Köre alábbi megállapításával: „Meggyőződésünk, hogy a mezőgazdasági tevékenység célja nem csak a nemzetközi színtéren versenyképes gazdálkodás, hanem a vidék népességmegtartó képességének erősítése is, amelynek legjobb módja az európai családi gazdasági és szövetkezeti modell felkarolása.
Fontosnak tartjuk a természeti környezet megóvására, a környezetszennyezés csökkentésére, a táj és az emberek összhangja érdekében tett lépéseket. „ Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az elmúlt években mindez csak retorikai szinten jelent meg a kormányzati politikában, s hiányzott a rendszerszemlélet, továbbá a súlypontképzés. Félő, hogy a most induló uniós költségvetési időszak pályázati forrásai sem a belső gazdaság féloldalas állapotának kiigazítását, és a közmunkaprogramokat kiváltani képes tartós munkahelyek létrejöttét fogják elősegíteni. – Kényes, de egyben megkerülhetetlen kérdés az, hogy elegendő-e a magyar kormányzat részéről az, hogy elsajátítja a globális gazdaság létszervezési gyakorlatát? Megítélésem szerint nem elegendő a hazai kereskedelmi-, pénzügyi-, és kommunikációs piac magyar, úgymond nemzeti tőkésosztály kezébe történő átcsatornázása, mert eddigi tapasztalataink szerint semmivel sem fordítanak nagyobb érzékenységet az egyre inkább feszítő társadalmi problémák iránt.
Az erkölcsfogyatékosság és a pénzbetegség által fertőzött magyar gazdaság, és gazdaságpolitikai döntéshozás nem szolgálja a társadalmi szétszakadás felszámolását, valamint az erőforrás-gyarapításra szolgáló intézményrendszerünk megerősödését. Itt csak utalni szeretnék a korábban már említett, végtelenül káros és romboló hatású járadékvadászat társadalmunkban jelen lévő voltára, s annak egyre elviselhetetlenebb jelenlétére. Megkerülhetetlen a társadalmi párbeszéden, az ágazati szakértelmen nyugvó gazdaságszabályozási környezet létrehozása, a vállalkozói szabadság és a közösségi szolidaritás közötti hatékony egyensúly megtalálása és fenntartása. – A magyar gazdaság – az uniós alapok rendelkezésre állásával együtt – korlátosan ugyan, de képes arra, hogy a legfontosabb erőforrás-gyarapító intézményrendszerünket – köztük az oktatást és az egészségügyet megerősítse, de ehhez valóban kerülni szükséges az egyébként indokolt, de a jelen helyzetben presztízs beruházásoknak tűnő fejlesztéseket. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a versenysportok túlfeszített támogatása helyett a következő években inkább a lakossági sporttevékenységeket kiszolgáló feltételek megteremtésére kellene összpontosítani.
