Ma a magyar társadalom állapotát járjuk körbe alaposabban. – Folytatjuk a már napok óta boncolgatott témát, mely a jelenlegi kormány – nyolc esztendővel ezelőtti – programalkotási időszakban született alapvetéseit és a tényleges cselekvését veti össze. Az előadás általam hangzott el 2007. március 31-én a MOM Művelődési Központban. Az értékelő szövegrészeket mai dátummal jelöltem.
A neoliberális kormány a nagyra duzzadt államháztartási hiányt az állam társadalmi szerepvállalásának csökkentésével, a közszolgáltatások privatizálásával, az öngondoskodás kiterjesztésével próbálja meg orvosolni. Ennek egyenes következménye a társadalmi egyenlőtlenség radikális növekedése, a humánerőforrást újratermelő rendszerek hanyatlása, a társadalmi felzárkózás helyett a stagnálás, a megrekedés állapota. Mindannyian szemtanúi vagyunk annak, hogy mindez hová vezet. Gazdasági és társadalmi csődhöz. Mindez, a műveletlen és tanulatlan állami vezetők ténykedésének következménye. Ezért is tartozik a legfontosabb közszolgáltatások közé az oktatás.
Az OECD legújabb kimutatása alapján a fejlett világban Magyarországon legmagasabbak a közterhek, vagyis az egy főre jutó adóarány. Ez csaknem hetven százalékos. Ezzel szemben még a legalapvetőbb szolgáltatások igénybevétele is megfizetendő. Tehát az állam kétszeresen sújtja a magyar embereket. Leegyszerűsítve ez egyrészt skandináv adórendszer, másrészt, pedig egy gátlástalan neoliberális sarc beszedése az emberektől. A neoliberális kormányzat reklámszövege így hangzik: Többet kevesebbért! Hogy félre ne értsük: Több adót, kevesebb szolgáltatásért!
Az ismertetett tények alapján kimondhatjuk, hogy nem reformra, hanem gazdasági és társadalompolitikai irányváltásra van szükség. Nem engedhetjük meg, hogy a társadalom minden szférájában a piac logikája érvényesüljön. Az új társadalompolitikának egyensúlyra kell törekednie a piaci hajtóerők, valamint az emberi létfeltételek és esélyek között. Új alkut kell kötni a multinacionális tőkével és a privatizált, külföldi tulajdonban álló szolgáltatókkal. Hatékony állami szerepvállalásra van szükség, mely képes a közérdeket érvényre juttatni.
(2015. január 14.) A 2010 előtti neoliberális, és az utána következő, magát nemzetiként meghatározó kormányzat érzékelhetően, más-más módon igyekezett csökkenteni az államháztartás hiányát. A neoliberális kormányok csökkentették társadalmi szerepvállalásukat, kiterjesztették az öngondoskodást (magán-nyugdíjpénztárak), privatizálták a közszolgáltatásokat. Tulajdonképpen kivonultak a közösség szolgálatából, s ezzel együtt a csőd szélére sodorták az országot. Az utánuk következő – s jelenleg is hivatalban lévő – kormányzat, ha nem is szokványos módon, de radikálisan csökkentette az államháztartási hiányt, s ezzel megakadályozta Magyarország totális gazdasági-pénzügyi összeomlását. Elvitathatatlan történelmi tett volt. Mindezt úgy érte el, hogy a közteherviselésből korábban kimaradt multinacionális karakterű társaságokat is pótlólagos befizetésekre kötelezte, a magán-nyugdíjpénztárakba kiáramoltatott forrásokat visszaterelte az állami nyugdíjalapba, elkerülve ezzel a nyugellátás rendszerének azonnali összeomlását. Értékelhető erőfeszítéseket tett a kétkezi munka becsületének helyreállítására, s céljai elérése érdekében bevezette az egykulcsos jövedelemadót, kedvezményt biztosított a létszámbeli újratermelés szempontjából kiemelten fontos, gyermekeket nevelő családok számára. Az adózás rendszerét a fogyasztás irányába vitte el. Mindez puszta reformnál sokkal több volt, valójában egy gazdaság- és társadalompolitikai fordulat. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a különadók fogyasztókra történő áthárítását nem sikerült minden tekintetben, és teljességgel megakadályozni. A társadalmi szempontból igazolt rezsicsökkentés általánossá tétele, a jobb anyagi helyzetben lévő, és ezzel együtt többet fogyasztó háztartásokat valójában nagyobb kedvezményben részesítette, mint az alacsonyabb státuszúakat. Amennyiben a fenti intézkedéseket egy magát szociálisan érzékenynek mondó, és kereszténydemokrataként meghatározó kormányzat döntéseiként értékeljük, akkor ki kell mondanunk azt, hogy ez a társadalompolitikai fordulat ugyancsak féloldalasra sikeredett. Tovább növekedett a társadalmi egyenlőtlenség. Rövidtávon sikeres gazdaságpolitikai műtétet hajtott végre a kormányzat, ugyanakkor a társadalmi szerkezet roncsolódása is tovább folytatódott. – Végzetes lehet, hogy az új kormányzat megfeledkezett arról, hogy az általa megörökölt csődhelyzetről világos és egyben erőteljes magyarázatot adjon mind befelé, mind pedig kifelé. Ennek hiánya a magyar emberek fásultságát és passzivitását, míg a nemzetközi partnerek értetlenségét eredményezte. Egy nyitott gazdasággal rendelkező kicsiny ország diktátumokkal aligha érhet el tartós sikert a nemzetközi erőtérben, sokkal inkább célravezető az érdekeink érvényesülését elősegítő alkupozíció kialakítása. Az sem hallgatható el, hogy a baloldal egyértelműen a külföldnek játszik. A kiengesztelhetetlennek látszó gyűlölködés gyökere az I. világháborút követő kommunista diktatúra melegágyában született. Ennek mérsékléséhez a XX. század történelmének teljes, s ezzel együtt kellően árnyalt – elfogulatlan – feltárására van szükség. Az ország nemzetközi tekintélye egészen addig nem fog helyreállni, amíg a jelenleg tapasztalható kölcsönös belső gyűlölködés felszámolásra nem kerül.
(2007. március 31.) A jól teljesítő, nemzetközi összehasonlításban is versenyképes állam erőforrása a polgárai jólétében, biztonságában, műveltségében, egészségében, testi-lelki teljesítőképességében van. El kell döntenünk, hogy mire van szüksége a társadalomnak! Önmagáért és a közösségéért felelősséget vállaló, értéktudatos felnövekvő nemzedékre, vagy a modernnek mondott világhoz feltétel nélkül alkalmazkodó, és annak minden előnyét maguk javára fordító zsoldosokra? Nem lehet vitás, hogy politikai értékrendünk alapján csak is egy egymásért is felelősséget vállaló nemzedék eljövetelében és megerősítésében vagyunk érdekeltek.
(2015. január 14.) Nem vitás, hogy a 2010 utáni kormányzat – legalábbis retorikai szinten – az önmagáért és a közösségéért felelősséget vállaló, értéktudatos felnövekvő nemzedék mellett tette le a voksát. Az eddig meghozott intézkedések viszont csak a gyermekek megszületéséhez szükséges feltételek kialakítására korlátozódtak. Az iskolarendszerünk átalakítása – melyről korábban már esett szó – ellentmondásokkal terhelt, és a foglalkoztatási szerkezet féloldalassága – amelyről majd a későbbiekben lesz szó – sem mutat túl vonzó képet a fiatalok számára, akiket láthatólag nem tudott ez idáig megszólítani a túlzottan is szigorúnak látszó paternalista, és egyben mindent központosító kormányzat. A fiatalok felnőtt társadalom iránti bizalmának megerősödését az előkészítetlenül és szerencsétlenül vitára bocsátott drogteszt kérdése sem segítette. Holott a fiatalok elvándorlásának ténye az egyik legfontosabb, megoldásra váró társadalompolitikai, s egyáltalán nem túlzás, nemzetstratégiai kérdése. – A közszolgáltatási rendszer átalakítása, fazonírozása elkerülhetetlen feladatként jelentkezett az új kormányzat számára, de a túlzott központosítás kiöli az állam testét felépítő családokból, s az azokat alkotó személyekből a felelősségvállalás érzületét, az innovációra irányuló hajlamot. Nem elég az, hogy a választók megbízzanak a választottakban, hanem arra is szükség van, hogy az államot megtestesítő kormányzat is bízzon az állampolgárokban. A családon belüli kapcsolatok is akkor stabilak, ha a kölcsönös bizalomra épülnek. A félelem lebénít, a szabadság belső energiákat segít felszínre kerülni. Mindezt nagyon fontosnak tartom újra és újra rögzíteni. Berzsenyi szavaival élve, „nem – központilag mozgatott – sokaság, hanem szabad nép tesz csudadolgokat”.
