Siralom és halálhörgés, vagy bizalom és együttműködés. Ezt a kérdést helyezi szívünkre minden megszentelt hely.
Az Időnek nem mennyisége van, hanem minősége. Nem eltelik, hanem elérkezik. És az Idő ismét elérkezőben van, a világ fordulóponthoz érkezett: siralom, vagy bizalom, halálhörgés, vagy együttműködés? Képesek leszünk-e az erkölcsfogyatékosság és a pénzbetegség összeszorzódásából fakadó embertelenségnek véget vetni, vagy jön a még sosem látott méreteket öltő háború, mely már a küszöb előtt áll. Fontos a történelem ismerete, de még ennél is fontosabb az önmagunkba nézés. Számvetés azzal, hogy kik vagyunk és hová tartozunk. Mi mozgatja, s mi tartja meg életünket? A közösség, amelybe születtünk, ad-e számunkra védelmet, s nyújt-e megtartó erőt? A nemzeti és kulturális önazonosság csökkenti-e a félelmet, vagy bezárkózáshoz vezetve növeli azt?
Elkerülhetetlen a belső félelmeink dobpergésével való szembenézés. A kulturális elszigetelődés belső burkainak lebontása nélkül nincs bizalom, csak elkülönülés, mely félelmet és ellenállást keletkeztet. Az eltérő identitás nem elválaszt, hanem összeköt. Ahhoz, hogy ezt megértsük, szívünk mélyén meg kell szólaltatnunk a remény hegedűit is, melyek előbb-utóbb az örvendezés harsonáit is szóra bírják.
Gyermekkorom meghatározó élménye volt, mikor nagyanyámmal a tejfölt, a vajat és a túrót hordtuk be tanyáról a faluba. Szerdánként, vagy vasárnaponként értünk el a haláltáborokból egyedül visszatért, és a falu közösségébe ismételten beilleszkedő Korrenheiser Józsi bácsi és Zsidó Julis néni házához. Mi élelmet vittünk, ők fizettek, s Józsi bácsi szabó lévén, ha kellett, akkor a ruháinkon igazított. Ők pászkával kínáltak, mely ugyan sosem vált a kedvencemmé, de szokásaikat, mely megtartották őket, sosem erőltették ránk. Mi sem rájuk a sajátjainkat. Nem éltek elszigeteltségben, együttműködtek az őket be- és elfogadó közösséggel. A békétlenség helyett együttműködés volt, a siralom helyett bizalom. Nem lehetetlen…
