Tegnap este két és fél óra erejég – Németh László szavaival élve – bekopogtatott hozzánk a minőség forradalma. A színtelen, fakó, felületes, egydimenziós laposvilágot – melynek csak kiterjedése van, s csak a mennyiségek jellemzik -, felváltotta a sokszínű, a tárgyi valóságot kiegészítő emberi minőség és a közösségi tudat integrált, és egyben felszabadult mélysége. Racionális világban élünk, melyben mindennek anyagi javakban mérhető értéke van.
Csak az számít, ami darabokra szedhető, megszámolható, ami térképi felületen rögzíthető. Radnóti szavaival élve viszont nekünk az objektív környezetünk nem csupán térkép. A táj, amelyben élünk, a szülőhazánk. S ugyancsak Radnótit citálva, mindannyian lelkek is vagyunk, s élni szeretnénk. Nem egy mérőszámokkal jellemzett egyre laposabb, hanem az emberi szellemet – kozmikus magasságokból – magába integráló, érzelmekkel, esztétikai élményekkel bíró, szabad mozgás lehetőségét adó tágas világtérben. Hogy ez, az egész emberiség jövőjét befolyásoló integráció – tudomány, morál, esztétika nagy hármasságának helyreállítása – sikerre vezethet-e, erős példát kaptunk az újjászerveződött Tatabánya Város Szimfonikus Zenekarától.
Ott voltak a színpadon a mennyiségi paraméterekkel leírható hangszerek, de meg sem mozdultak addig, amíg a muzsikusok külön-külön kezükbe nem vették azokat, s egyéniségüket is beleadva, a kotta segítségével, a karnagy intésére közösségbe nem kovácsolódtak. S ott voltunk mi is, a közönség, akik hátteret, befogadó közeget biztosítottunk mindehhez, mindannyiunk közös örömére. Ezt nevezem én integrációnak, mely mi más lenne, mint a minőség forradalma. Egydimenziós világ helyett a háromdimenziós helyreállítása. Saját személyes életünk egy kulturális nyelven történő elbeszélése, egymás kölcsönös megértése, a nemzethez való kötődésünk egyéni és közösségi szintű megélése.
