A bányász naponta leszállt a föld gyomrába, hogy a munkáját elvégezze. Felszerelése nagyon egyszerű volt: egy lámpa és egy csákány. Egyik este, amikor munkája végeztével a felszínre igyekezett, egy tekervényes és szűk folyosón elejtette a lámpását, ami összetört. Az első pillanatban a bányász még örült is a kárnak: – Végre megszabadultam tőle! Mindenhová magammal kellett vinnem, vigyáznom kellett, hogy hová teszem, és még munka közben is figyelnem kellett rá. Egy gonddal kevesebb, sokkal szabadabbnak érzem magam. Végül is, ezen az úton már évek óta járok, csukott szemmel is kitalálok. Az emlékezete azonban hamarosan cserbenhagyta. A sötétben minden egész más volt. Pár lépés után nekiment a falnak. Talán máris eltévesztette az utat? Hogy lehet, hogy ilyen hamar eltévedt? Megpróbált visszatérni a kiindulóponthoz, de csakhamar ott állt a vízgyűjtő partján, ahonnan elindult. Nem is lehet olyan mély – gondolta magában –, de ha beleesek, biztosan megfulladok. Óvatosan lekuporodott, és elindult négykézláb. Nemsokára vérzett a keze és a térde. Tehetetlenségében sírva fakadt, mert hiába igyekezett, alig jutott előre. Nagy vágy fogta el a lámpája után. Nem maradt más választása, várakoznia kellett türelmesen, hátha leszáll hozzá valaki, hogy megkeresse, és legalább egy gyertya csonkjával kisegítse.
Életünk során mindannyian átélhettünk már hasonlót. Elveszítettük korábbi magabiztosságunkat, kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk, félelemmel teli érzések kerítettek hatalmukba, s végül kicsúszott lábunk alól a talaj, és összecsaptak fejünk fölött a hullámok. Félünk. Félünk mindentől, amit nem ismerünk, ami kibillenthet megszokásaink egyensúlyából. A félelem olyan, mint a levegő hiánya: fullasztó. A félelemtől elakad a lélegzetünk. Levegő nélkül elalszik a lámpás. Világosság hiányában csak tovább növekszik bizonytalanságunk. Úgy érezzük, elveszünk. S a legtöbb esetben mégsem ez történik. A kialudni készülő lámpásunk fénye levegőhöz jutva újra erősödni kezd. Valaki ránk nyitja az ajtót, s alábbhagy a fuldoklás. Egy megértő ölelés, egy elfogadást sugárzó szó olaj a lámpásunkba, s máris visszatérőben nem is oly rég még fogyatkozó önbizalmunk. A fellobbanó fény újra bevilágítja az előttünk álló utat. Félelmünk is oszlik.
Mindannyian voltunk már ily kiszolgáltatott helyzetben, s mindannyian voltunk már lámpagyújtogatók is. Botladozva ugyan, de egymásnak igyekszünk az utat bevilágítani. Minden embernek saját útja van: neked is, neki is, nekem is. Nem kell a másiknak útmutatást adni, s legkevésbé a saját utamat rákényszeríteni. Csak világítani, hogy mindenki bátrabban járhassa az általa választott utat. Miközben magam is rászorulok a lámpagyújtogatók segítségére, arra törekszem, hogy mások lámpagyújtogatója lehessek. Nem polgármesterként, hanem közösségünk egyszerű részeseként.
LÁMPAGYÚJTOGATÓ
2002. 01. 13., 13:58
