Kedves Látogatóm!

Köszönöm, hogy bekopogtatott személyes életterünk virtuális ajtaján. Családommal együtt szeretettel köszöntjük az „elektronikus országút” megfáradt vándorát. Foglaljon helyet. Érezze magát otthon nálunk. Ölelő karokkal várjuk, s viszont ölelést kérünk cserébe. Ölelni és ölelve lenni. Valljuk, hogy ezek emberi életünk csarnokának legfontosabb tartóoszlopai. Szeretni és szeretve lenni. Az élet állandóan jelen levő és áramló szeretetfolyamába belemerítkezni és másokat is belemeríteni. Adni és kapni, s a kettőt egyensúlyban tartani. A meglévőt tisztelettel megőrizni, s az újat alázattal világra segíteni. Önmagunk félelmeit leküzdeni, s ezáltal lelkünk legrejtettebb zugait  is felfedezni. Megismerni életünk napos és árnyékos oldalát. Szeretni és elfogadni önnön magunkat. S aztán csak adni, kitárva szívünk ablakát és ajtaját. Leülni lelkünk terített, gyertyafényes asztalához, s ölelésre tárt karokkal vendégeket várni.
Életünk során az elfogadó szeretet mellett meg kell tapasztalnunk az emberi önzést, kapzsiságot, gyűlölködést és hatalomvágyat is. De talán a megpróbáltatások és az elviselendő szenvedések, a mérhetetlen emberi igazságtalanság ellenére fülünkbe cseng még nagyapáink tanítása, miszerint életutunk sikeres végigjárásához semmi egyéb nem szükségeltetik, mint jóindulat az emberek iránt és megértés a világ dolgaival szemben. S ha ez a kettő, mint zsinórmérték fűzi fel életünk napjait, akkor néha ránk köszön a táltos paripa, s a szívünk tarisznyájából sosem fog elfogyni édesanyánk hamuban sült pogácsája, s talán jótetteink helyében mások jótettei is elérnek bennünket. S végül megértjük azt is, hogy életünk nem más, mint folytonos útonlevés, s egy-egy kilométerkövön megpihenhetünk ugyan, de végleges tábort verni nem áll hatalmunkban. Így hát, ha majd megpihent és erőt gyűjtött „lelkünk terített asztalánál”, kívánjuk, hogy békességgel folytathassa földi életének vándorútját, melynek során sose szűkölködjön szeretetcseppekben.

Barátsággal: Bencsik János és családja