A fiatalok elvándorlásának ténye az egyik legfontosabb nemzetstratégiai kérdés
2015. 01. 25., 17:00

A fiatalok elvándorlásának ténye az egyik legfontosabb, megoldásra váró társadalompolitikai, s egyáltalán nem túlzás, nemzetstratégiai kérdés.

Kétségtelen, hogy az elmúlt öt esztendőben a központi kormányzat, a korábban monopolhelyzetbe került domináns tőkeérdek megregulázására értékelhető lépéseket tett. De a közteherviselés kiterjesztésével kapcsolatosan születtek olyan döntések is, amelyek az igazságosság elvének próbáját – a szakmai előkészítés hiányosságai miatt – nem állták ki. Valós társadalmi feszültségek kezelésére is születtek céljaikat tekintve szükséges, de megoldásukban korántsem optimális beavatkozások. Kétség kívül, sokat javult a gyermekeket nevelő és egyben munkát is vállaló családok anyagi helyzete, ugyanakkor a társadalom többségének nem maradt más, mint a létminimum alatti jövedelmet biztosító közmunkaprogram, mely átmenetileg részben kezeli az egyre súlyosabb problémát, de nem helyettesíti a helyi igények kielégítésére irányuló, helyi gazdaságok színes szövedékének létrejöttét. Rövidtávon sikeres gazdaságpolitikai műtétet hajtott végre a kormányzat, ugyanakkor a társadalmi szerkezet roncsolódása is tovább folytatódott. – fogalmazott Bencsik János országgyűlési képviselő annak kapcsán, hogy az elmúlt hetekben, egy, még 2007 tavaszán – a Fidesz Jövő Műhelyében – elhangzott előadásában tett megállapításokkal vetette össze az elmúlt öt esztendő kormányzati gyakorlatát.

A gazdaság és a társadalom jelen helyzetével kapcsolatosan a következő észrevételeket tette: Egy nyitott gazdasággal rendelkező kicsiny ország diktátumokkal aligha érhet el tartós sikert a nemzetközi erőtérben, sokkal inkább célravezető az érdekeink érvényesülését elősegítő alkupozíció kialakítása. Az ország nemzetközi tekintélye egészen addig nem fog helyreállni, amíg a jelenleg tapasztalható kölcsönös belső gyűlölködés felszámolásra nem kerül. A fiatalok elvándorlásának ténye az egyik legfontosabb, megoldásra váró társadalompolitikai, s egyáltalán nem túlzás, nemzetstratégiai kérdés. A túlzott központosítás kiöli az állam testét felépítő családokból, s az azokat alkotó személyekből a felelősségvállalás érzületét, az innovációra való nyitottságot. Ha elfojtjuk az öngondoskodásra, önellátásra, az innovatív megoldások alkalmazkodásban való használatára irányuló, alsóbb szinten szerveződő törekvéseket, akkor a magyar nemzet egészséges életösztönét zúzzuk porrá. A jelenleginél nagyobb szerepet kell szánni a hazai kis- és középvállalkozói szektor felépülésére, a családi gazdaságok megerősödésére, valamint termelői és fogyasztói szövetkezetek létrejöttének elősegítésére. Számomra úgy tűnik, hogy a mögöttünk hagyott öt esztendőben nem fordítottunk kellő figyelmet egymás meghallgatására. Nem volt rá meg a kölcsönös igény. A társadalom – ahogy manapság szokták mondani, a magyar emberek – részéről mostanság kezd megmutatkozni az igény közös sorskérdéseink megvitatására. Kérdés, hogy a kormányzat részéről is jelentkezik-e hasonló szándék a közeljövőben.

Miután számos megkeresés érkezett arra vonatkozóan, hogy a több részletben megjelenő elemzés legfontosabb megállapításai átlátható, könnyebben kezelhető formában is hozzáférhetőek legyenek – továbbá a megye falusi polgármestereivel folytatott konzultáció sorozat tapasztalatai is megérintettek -, ezért most pontokba foglalva teszem közzé azokat. – fogalmazott Bencsik János.

  1. Az állam mi vagyunk, minden magyar állampolgár, éppen ezért az állam nem más, mint a saját testét felépítő közösségnek szolgáltatást nyújtó intézmény. Amekkora erőfeszítéssel, s amennyi értéket előállítva biztosítjuk az állam bevételeit, olyan mértékben van lehetőség az alapvető közösségi és egyéni igények kielégítésére. Sors- és kockázatközösséget alkotunk. Ha valaki nem veszi ki a részét a közös javak előállításából, akkor nem tesz eleget kötelességének. Mindez igazságossági kérdés. De az igazságosság elve csak abban az esetben működőképes, ha mellé a méltányosság elve is társul. Mindenkitől csak a képessége és egészségi állapota, életkora szerinti teherviselést várhatunk el.
  2. Az elmúlt évek legnagyobb hiányosságának épp a valós társadalmi párbeszéd mellőzését látom. A civil szereplők háttérbe szorítását. Az erőforrás gyarapító rendszerek – oktatás, egészségügy, sport – területén végzett törvényalkotó munka esetében a tűzoltásszerű törvényalkotás helyett, a továbbiakban nagyobb hangsúlyt kellene fordítani a szakértő testületek, a kormányzati háttérintézmények, a civil partnerek véleményének kikérésére és meghallgatására. A döntéshozatal átláthatósága, az alternatívák ismerete, a véleményezési lehetőség biztosítása – a társadalmi partnerek bevonódása, érintettsége következtében – megkönnyítené a meghozott döntésekre épülő intézkedések hatékony végrehajtását.
  3. Hatékony kormányzás csak jól teljesítő hivatalnoki gárda közreműködésével lehetséges. Teljesítmény viszont csak olyan közegben születik, ahol a bizalom légköre felülírja a félelem bénító hatását. A bizalom viszont tiszteletet és partnerséget feltételez. Eddigi közszolgálatom alatt akkor sikerült közjót szolgáló eredményeket elérnünk, ha a döntések hátterét ismerték, a végrehajtás módját tervezhették, s a feladatok elvégzésébe saját egyéniségüket, tapasztalatukat is bele vihették a velem dolgozó köztisztviselők. Ha valamelyik elem hiányzott, az lerontotta a közös teljesítményt. Társadalmi erőforrást gyarapító intézményeket, közszolgáltatásokat „zsoldosokkal” nem lehet hatékonyan működtetni, csak a feladatot értő, a közösségük iránt elkötelezett „közszolgákkal”. Mindehhez viszont elengedhetetlen a bizalom, mely fontosabb a pénzügyi erőforrásoknál is.
  4. Kétségtelen, hogy az elmúlt öt esztendőben a központi kormányzat, a korábban monopolhelyzetbe került domináns tőkeérdek megregulázására értékelhető lépéseket tett. Leállította a közszolgáltatások privatizációját, s a legtöbb ágazatban – energetika, ivóvíz-, köztisztasági szolgáltatás – növelte a köztulajdon részesedésének mértékét. A nyereséges közszolgáltatási szektort a nagy nyugat-európai köztük állami – cégek, épp az uniós csatlakozás ürügyén szerezték meg. Nyugati szövetségeseinktől többnyire csak ideológiai tanácsokat kaptunk, s az ezekre épülő privatizációs gyakorlatnak köszönhetően nem csak a közművagyon jelentős része került a multinacionális vállalatok kezébe, hanem annak hasznát ki is szivattyúzták a magyar gazdaságból. De a közteherviselés kiterjesztésével kapcsolatosan születtek olyan döntések is, amelyek az igazságosság elvének próbáját – a szakmai előkészítés hiányosságai miatt – nem állták ki. Ezek közé tartozott a közműadó bevezetése, mely épp a nagyobb költséggel fenntartható vidéki hálózatok üzemeltetőit sújtották, s ezzel növelték az egyébként is gyengébb versenyképességgel rendelkező vidéki térségek terheit.
  5. Valós társadalmi feszültségek kezelésére is születtek céljaikat tekintve szükséges, de megoldásukban korántsem optimális beavatkozások. Ezek közé tartozott a közüzemi terhek mérséklését szolgáló „rezsicsökkentés”. Magam, a szakterület államtitkáraként a szociális tarifa rendszerének bevezetését és az energiahatékonysági programok felfuttatását indítványoztam, mint társadalmilag igazságosabb, az ellátó rendszerek üzembiztonságát inkább szolgáló, továbbá tartós kiadáscsökkentést eredményező megoldást. Amikor javaslatommal alulmaradtam, a nagy időtávon is fenntartható rezsicsökkentés „alternatív” módját nem ismerő szakpolitikusként távoztam kormányzati pozíciómból. Továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy a jómódú fogyasztókat nem érdekli az energiaszámla, többségükben nem hajlandók takarékossági erőfeszítéseket tenni, a szegény fogyasztóknak viszont nincsenek eszközeik a pótlólagos befektetésekre. Hosszú távon tehát aligha van alternatívája a szociális tarifák bevezetésének, továbbá az energiahatékonysági beavatkozások támogatásának.
  6. Az ezredfordulóra már az a helyzet állt elő, hogy a kötelező állami feladatok ellátásához sem biztosított elegendő pénzt a központi költségvetés, melynek következtében megindult az önkormányzatok totális eladósodása. – 2010-ben tehát elkerülhetetlenné vált a közfeladatok ellátásának újraszabályozása. Megkerülhetetlen volt a közoktatás rendszerének átalakítása és a pedagóguséletpálya-modell bevezetése, ugyanakkor a helyi közösségek szinte teljes körű kizárása a közoktatási intézményeket érintő döntések meghozatalából, megítélésem szerint érdektelenné, akár ellenérdekeltté teheti az önkormányzatokat. Ha már az igazgató kinevezésébe sincs beleszólása egy helyi közösségnek, akkor kevésbé érzi magának azt, holott azt is láttuk, hogy az intézményrendszer államosítása nem feltétlenül jár együtt az ellátási körülmények javulásával. Biztos vagyok benne, hogy további korrekciók szükségeltetnek a rendszerbe bekerült joghézagok és szakmai hiányosságok kiküszöbölése érdekében. Magam részéről – a tárgyi feltételek biztosításán, a pedagógusok fizetésén kívül – elsősorban a kimeneti követelmények rögzítését tartom az állam kiemelt felelősségének. A pedagógusoknak nagyobb mozgásteret biztosítanék – hogy nagyobb örömmel és megelégedettséggel szolgálhassanak – a kitűzött eredmények eléréséhez vezető út végig járásához.
  7. A Kormány a közfeladatok „államosításával” együtt konszolidálta az önkormányzatok adósságállományát is. Ugyanakkor az idei esztendőtől jelentős mértékben „belenyúl” a települések iparűzési adóbevételébe, melynek egy részét elvonja (valójában jórészt ebből finanszírozza az átvállalt adósságszolgálatot), továbbá törvényben határozza meg, hogy abból a fejlesztési feladatok mellett finanszírozniuk kell a szociális ellátásokat is. Hatásvizsgálatok aligha készültek, így bizonytalanná válhat – az egyébként szükséges beavatkozás – fenntarthatósága, a vidéki kistelepülések működőképességének biztosítása. Gyanítom, hogy itt is korrekciókra lesz majd szükség, de annak meglépése során valóban partnernek kell tekinteni a településeket. A magyar vidék felszámolódása (felszámolása) magának az országnak az ellehetetlenülését vonná maga után.
  8. A néhány héttel ezelőtt elfogadott szociális törvény következtében az eltérő anyagi helyzetben lévő települések, eltérő szociális ellátó rendszert fognak működtetni. Az érintett lakosság egy része a rosszabb adottságú településekről megkezdi az elvándorlást. Hasonló folyamattal szembesültünk a ’80-as évek második felében. A tehetősebb városok – melyek a továbbiakban egyáltalán nem kapnak állami támogatást a szociális feladatok ellátásához – kénytelenek lesznek a migrációs hatás ellensúlyozása érdekében csökkenteni szociális kiadásaikat, hogy ne legyenek a belső vándorlás célpontjai, így a városokból is elindulhat az elvándorlás. A felkerekedő tömegek, miután sehol sem nyernek befogadást – főleg nem az életképesebb vidéki kistelepüléseken -, nagy valószínűséggel a városok körül fognak megtelepedni, ahol a létben maradás kényszere megemeli majd a bűncselekmények számát, s kedvezőtlenül fogja érinteni az egzisztenciálisan jobb helyzetben élőket is. A folyamatot nem lehet majd rendvédelmi eszközökkel kordában tartani. Szakmai szempontból tudomásul kell venni – még a döntéshozóknak is -, hogy a mélyszegénység öröklődik, egymás utáni nemzedékek születnek bele, és segítség nélkül nem tudják elsajátítani az ebből a helyzetből történő kilábalás technikáit. Ez az élethelyzet melegágya a különféle devianciáknak. Éppen ezért a törvény módosítása tovább gyarapíthatja a szegények számát, növelheti a szegénység mélységét, felerősítheti a belső migrációt, a devianciák és a bűncselekmények számosságát, miközben a fiatal nemzedéktől elzárhatja a felzárkózás lehetőségét. A megoldás csak is a lakóhelyen történő megmaradásban, és az önrendelkezésre, önellátásra való készség fokozatos kialakításában lelhető meg.
  9. Kétség kívül, sokat javult a gyermekeket nevelő és egyben munkát is vállaló családok anyagi helyzete, mely nélkülözhetetlen a nemzet demográfiai lepusztulásának megállításához. Ugyanakkor a társadalom többségének nem maradt más, mint a létminimum alatti jövedelmet biztosító közmunkaprogram, mely átmenetileg részben kezeli az egyre súlyosabb problémát, de nem helyettesíti a helyi igények kielégítésére irányuló, helyi gazdaságok színes szövedékének létrejöttét. A leszakadó vidéki térségek – melyek az éghajlatváltozással és más geopolitikai változásokkal szemben képtelenek sikeresen alkalmazkodni – tervszerű felzárkóztatása nem halogatható tovább.
  10. A gazdaságpolitikai döntések meghozatalára elementáris hatást gyakorolt a gazdasági lobbi érdek a 2010-es kormányváltás előtt, de az azt követő időszak gazdaságszabályozási döntései is éppen elég kockázatot hordoznak magukban. A járadékvadászat – tömören azt jelenti, hogy egy adott társadalmi-gazdasági szereplő az értékteremtés helyett arra áldozza erőforrásait, hogy bizonyos piaci lehetőségekből az állam közreműködésével kizárjon más szereplőket – továbbra is érezteti hatását a gazdaságszabályozásban. A járadékvadászat esetében a gazdasági erőforrásokat nem értékteremtő módon használják fel, emellett a verseny korlátozása a fogyasztók számára is hátrányos lehet. A járadékvadászat jelenléte az emberek értékrendjében is tükröződik, ugyanis annak eltűrése együtt jár az olyan értékek, mint a munka és a kitartás sikerben tulajdonított jelentőségének csökkenésével, noha ezek a fenntartható társadalom alapját képezik.
  11. A 2010 előtti neoliberális, és az utána következő, magát nemzetiként meghatározó kormányzat érzékelhetően, más-más módon igyekezett csökkenteni az államháztartás hiányát. A neoliberális kormányok csökkentették társadalmi szerepvállalásukat, kiterjesztették az öngondoskodást (magán-nyugdíjpénztárak), privatizálták a közszolgáltatásokat. Tulajdonképpen kivonultak a közösség szolgálatából, s ezzel együtt a csőd szélére sodorták az országot. Az utánuk következő – s jelenleg is hivatalban lévő – kormányzat, ha nem is szokványos módon, de radikálisan csökkentette az államháztartási hiányt, s ezzel megakadályozta Magyarország totális gazdasági-pénzügyi összeomlását. Elvitathatatlan történelmi tett volt. Mindezt úgy érte el, hogy a közteherviselésből korábban kimaradt multinacionális karakterű társaságokat is pótlólagos befizetésekre kötelezte, a magán-nyugdíjpénztárakba kiáramoltatott forrásokat visszaterelte az állami nyugdíjalapba, elkerülve ezzel a nyugellátás rendszerének azonnali összeomlását. Értékelhető erőfeszítéseket tett a kétkezi munka becsületének helyreállítására, s céljai elérése érdekében bevezette az egykulcsos jövedelemadót, kedvezményt biztosított a létszámbeli újratermelés szempontjából kiemelten fontos, gyermekeket nevelő családok számára. Az adózás rendszerét a fogyasztás irányába vitte el .Mindez puszta reformnál sokkal több volt, valójában egy gazdaság- és társadalompolitikai fordulat. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy a különadók fogyasztókra történő áthárítását nem sikerült minden tekintetben, és teljességgel megakadályozni. A társadalmi szempontból igazolt rezsicsökkentés általánossá tétele, a jobb anyagi helyzetben lévő, és ezzel együtt többet fogyasztó háztartásokat valójában nagyobb kedvezményben részesítette, mint az alacsonyabb státuszúakat. Amennyiben a fenti intézkedéseket egy magát szociálisan érzékenynek mondó, és kereszténydemokrataként meghatározó kormányzat döntéseiként értékeljük, akkor ki kell mondanunk azt, hogy ez a társadalompolitikai fordulat féloldalasra sikeredett. Tovább növekedett a társadalmi egyenlőtlenség. Rövidtávon sikeres gazdaságpolitikai műtétet hajtott végre a kormányzat, ugyanakkor a társadalmi szerkezet roncsolódása is tovább folytatódott.
  12. Végzetes lehet, hogy az új kormányzat megfeledkezett arról, hogy az általa megörökölt csődhelyzetről világos és egyben erőteljes magyarázatot adjon mind befelé, mind pedig kifelé. Ennek hiánya a magyar emberek fásultságát és passzivitását, míg a nemzetközi partnerek értetlenségét eredményezte. Egy nyitott gazdasággal rendelkező kicsiny ország diktátumokkal aligha érhet el tartós sikert a nemzetközi erőtérben, sokkal inkább célravezető az érdekeink érvényesülését elősegítő alkupozíció kialakítása. Az sem hallgatható el, hogy a baloldal egyértelműen a külföldnek játszik. A kiengesztelhetetlennek látszó gyűlölködés gyökere az I. világháborút követő kommunista diktatúra melegágyában született. Ennek mérsékléséhez a XX. század történelmének teljes, s ezzel együtt kellően árnyalt – elfogulatlan – feltárására van szükség. Az ország nemzetközi tekintélye egészen addig nem fog helyreállni, amíg a jelenleg tapasztalható kölcsönös belső gyűlölködés felszámolásra nem kerül.
  13. Az iskolarendszerünk átalakítása – melyről korábban már esett szó – ellentmondásokkal terhelt, és a foglalkoztatási szerkezet féloldalassága – amelyről majd a későbbiekben lesz szó – sem mutat túl vonzó képet a fiatalok számára, akiket láthatólag nem tudott ez idáig megszólítani a túlzottan is szigorúnak látszó paternalista, és egyben mindent központosító kormányzat. A fiatalok felnőtt társadalom iránti bizalmának megerősödését az előkészítetlenül és szerencsétlenül vitára bocsátott drogteszt kérdése sem segítette. Holott a fiatalok elvándorlásának ténye az egyik legfontosabb, megoldásra váró társadalompolitikai, s egyáltalán nem túlzás, nemzetstratégiai kérdés.
  14. A közszolgáltatási rendszer átalakítása, fazonírozása elkerülhetetlen feladatként jelentkezett az új kormányzat számára, de a túlzott központosítás kiöli az állam testét felépítő családokból, s az azokat alkotó személyekből a felelősségvállalás érzületét, az innovációra irányuló hajlamot. Nem elég az, hogy a választók megbízzanak a választottakban, hanem arra is szükség van, hogy az államot megtestesítő kormányzat is bízzon az állampolgárokban. A családon belüli kapcsolatok is akkor stabilak, ha a kölcsönös bizalomra épülnek. A félelem lebénít, a szabadság belső energiákat segít felszínre kerülni. Mindezt nagyon fontosnak tartom újra és újra rögzíteni. Berzsenyi szavaival élve, „nem – központilag mozgatott – sokaság, hanem szabad nép tesz csudadolgokat”.
  15. Magyarország valóban kicsiny és nyitott gazdasággal rendelkezik, ezért körültekintő gazdaságpolitikára van szükség. A KGST széthullását követően, az erősen környezetszennyező, veszteségesen termelő és egyben piac nélkül maradt nehéziparunk egyik évről a másikra rogyott össze. A még életképes termelő infrastruktúránk, a hazai élelmiszeriparral, részben a mögötte álló mezőgazdasági termeléssel, a közműszolgáltatókkal és a pénzügyi-, továbbá telekommunikációs szolgáltatókkal együtt, alapvetően külföldi tulajdonba került. Egy érdekeltségi kézbe került tehát az áruk áramlása, a pénzügyi szektor, mint áruhelyettesítő szimbólum-rendszer, végül a szimbólumok szimbólumát közvetítő médiumok világa is. A rendszerváltás rendszerének szlogenjévé pedig a „dolgozz nemszeretem munkát és vásárolj fölösleges dolgokat”, mesterien kimunkált üzenet vált. A mesterterv kimunkálói pedig ezermilliárdokat szivattyúztak ki a magyar gazdaságból úgy, hogy az általuk értékesített áruk mögötti munkahelyek zömében a magyar határokon kívül biztosítottak munkavállalók százezreinek biztos megélhetést. A megtermelt haszon pedig nem a magyar, hanem a „küldő” anyaországok erőforrás-gyarapító intézményrendszereit finanszírozták. Mindez az ország gazdasági- és társadalmi csődhelyzetének kialakulását eredményezte. – Éppen ezért a 2010-ben érkező új kormányzat gazdaságpolitikai intézkedéseinek jelentős része értékelendő, még annak ellenére is, hogy a használt eszközeiben sok tekintetben vitatható. Magyarország eminens érdeke, hogy a közszolgáltatások hazai közösségi tulajdonba kerüljenek, a valós felhasználói igényeket a legkisebb költség elve alapján szolgálják ki. Részben vonatkozik mindez a pénzügyi szolgáltatásokra is. Arra kell törekedni, hogy a napi használati cikkek minél nagyobb hányadát hazai üzemekben állítsuk elő, mert csak így lehet a közmunkát felváltani valós értékteremtő könnyűiparral. Mindezen túl vannak olyan termelő ágazatok is, ahol a magyar innovációnak és gyártásnak nemzetközileg elismert magyar hagyományai vannak. Ezek felkarolásával olyan termékek előállítására is képesek lehetünk, melyeket a nemzetközi piacon is értékesíteni tudunk. A legtöbb tartós áru esetében viszont nem lehetünk versenyképesek, de ez nem jelenti azt, hogy ezek gyártásának befogadásától el kellene zárkóznunk. A városi foglalkoztatottság szempontjából is fontos a nemzetközi vállalatok jelenléte, mert máskülönben nem tudjuk biztosítani azt a 10-15 éves viszonylag nyugodt időszakot, amely alatt a belső gazdaságunk meghatározó részét vissza tudjuk foglalni.
  16. Kétségtelen, hogy az elmúlt öt esztendőben történtek biztató lépések, de a jelenleginél nagyobb szerepet kell szánni a hazai kis- és középvállalkozói szektor felépülésére, a családi gazdaságok megerősödésére, valamint termelői és fogyasztói szövetkezetek létrejöttének elősegítésére. – És most elérkeztünk az egyik legfontosabb nemzetstratégiai területhez, a hazai agrikultúrában rejlő lehetőségek rendszerszinten történő kihasználásához. Fontos kormányzati lépésnek értékelhető az, hogy valós lépések történtek annak érdekében, hogy a magyar föld még meglévő része magyar tulajdonban maradjon, ugyanakkor kevésbé értékelhetők azok a lépések, melyek a korábban zsebszerződésekkel, külföldiek által lekötött földalap visszaszerzésére irányultak. Ugyanakkor az is megállapítható, hogy az elmúlt években a családi gazdaságok megerősítése leginkább retorikai szinten jelent meg a kormányzati politikában, s hiányzott a rendszerszemlélet, továbbá a súlypontképzés. Félő, hogy a most induló uniós költségvetési időszak pályázati forrásai sem a belső gazdaság féloldalas állapotának kiigazítását, és a közmunkaprogramokat kiváltani képes tartós munkahelyek létrejöttét fogják elősegíteni. – Kényes, de egyben megkerülhetetlen kérdés az, hogy elegendő-e a magyar kormányzat részéről az, hogy elsajátítja a globális gazdaság létszervezési gyakorlatát? Megítélésem szerint nem elegendő a hazai kereskedelmi-, pénzügyi-, és kommunikációs piac magyar, úgymond nemzeti tőkésosztály kezébe történő átcsatornázása, mert eddigi tapasztalataink szerint semmivel sem fordítanak nagyobb érzékenységet az egyre inkább feszítő társadalmi problémák iránt.
  17. A magyar gazdaság – az uniós alapok rendelkezésre állásával együtt – korlátosan ugyan, de képes arra, hogy a legfontosabb erőforrás-gyarapító intézményrendszerünket – köztük az oktatást és az egészségügyet megerősítse, de ehhez valóban kerülni szükséges az egyébként indokolt, de a jelen helyzetben presztízs beruházásoknak tűnő fejlesztéseket. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a versenysportok túlfeszített támogatása helyett a következő években inkább a lakossági sport- és közösségi-, közművelődési tevékenységeket kiszolgáló feltételek megteremtésére kellene összpontosítani.
  18. Korábban már tettem említést, hogy a túlzott központosítás lefolytja a helyben meglévő erőforrásokat és aktivitásokat. Egy sikeres magyar jövő megnyilvánulására csak akkor látok lehetőséget, ha az államszervezési rendszer alulról, szervesen fog építkezni. A jelenlegi államfelfogás a hadigazdálkodásra emlékeztet. Nem kérdőjelezem meg azt, hogy a világ háborúban áll. Ugyanakkor a hadigazdálkodás békében már nem eredményes. Mi pedig mi másra készülünk, mint békére, a békés, szuverén építkezésre. Ha elfojtjuk az öngondoskodásra, önellátásra, az innovatív megoldások alkalmazkodásban való használatára irányuló, alsóbb szinten szerveződő törekvéseket, akkor a magyar nemzet egészséges életösztönét zúzzuk porrá.
  19. Tehát az állami erőforrások eltökélt gyarapítására, nem pedig arra van szükség, hogy a közösségi tulajdonba vont természeti erőforrásokat és vállalati vagyontárgyakat, kedvező kamatozású hitelekkel ismét magántulajdonba adjuk. Miután a lelkekben élő rend állapota nem garantálja azt, hogy az így képződő erőforrások a köz javát (is) szolgálni fogják, közösségileg hasznosabb, ha e monopóliumok működtetéséről maga az állam gondoskodik.
  20. Nemzetstratégiai jelentőségű döntésként értékelendő a kettős állampolgárság intézményének bevezetése, ugyanakkor senki ne gondolja, hogy a határon kívül – szórványban, vagy épp tömbben – élő nemzettársink erőforrás-gyarapításra szolgáló intézményeinek támogatásával kapcsolatban csak szóbeli kötelezettségeink vannak.
  21. A modern ember erkölcsi és szellemi hanyatlása mára oly mértékűvé vált, mely immáron a puszta megmaradásunkat is veszélyezteti. A globális tőkehatalom, az egyre nagyobb profit elérésének szándékától vezéreltetve egyaránt kizsákmányolta a természeti környezetet és a helyi társadalmakat. Az éghajlatban bekövetkező – egyre kellemetlenebb – anomáliák, továbbá a nemzetközi erőtérben is egyre inkább megnyilvánuló társadalmi elégedetlenségi mozgalmak és az ezzel együtt járó fokozott migráció, e felelőtlen civilizációs magatartás- és létmód törvényszerű visszahatásai. Ezt a folyamatot fémjelzik a globális szinten egyre élesebb birodalmi összecsapások, a regionális, közép-európai szinten végbement „rendszerváltások” kudarca nyomán kialakult feszültségek, lokális szinten pedig a magyar emberek kiábrándultsága, a széteső társadalomszerkezet által generált indulatok. – Magyarország geopolitikai értelemben tektonikai törésvonalon helyezkedik el. Történelmi tapasztalatainkból okulva most is két veszély fenyeget. Egyrészt továbbra is – mintegy utolsó csatlósként – ragaszkodunk a fenntarthatatlan globális tőkehatalom által kialakított létszervezési keretekhez, másrészt két birodalom – kelet és nyugat – között lavírozva elvétjük a lépést és belezuhanunk a már említett törésvonal pusztulást jelentő árkába. Ebből a történelmi kutyaszorítóból csak akkor tudunk – geopolitikai réslakóként – sikerrel kiszabadulni, ha a korábban már említett belső gyűlölködést képesek leszünk felszámolni. Ezen kívül elengedhetetlen, hogy egyre mélyebb és rendszerezettebb ismeretekkel rendelkezzünk saját országunk és Közép-Európa tagozódásáról, anyagi, erkölcsi, szellemi állapotáról. Megkockáztatom, hogy ha száz esztendővel ezelőtt nem darabolták volna fel egész Közép-Európát, akkor most a Duna-menti népek méltóbb emberi életet élhetnének a jelenleginél. Éppen ezért a már hagyományokkal rendelkező „visegrádi-együttműködés” tovább fejlesztésével, egymás türelmes meghallgatásával el kell jutnunk odáig, hogy megértsük, nem vagyunk egymás ellenfelei. Közös ellenfelünk az a létszervezési erő, amely az erőforrások térségünkből való kiszivattyúzásával jelentős mértékben hozzájárult közösnek mondható válságos helyzetünk kialakításához. – A Jaltai Egyezmény elveszítette szavatosságát, az Európára kényszerített békerendszer most van megszűnőben. Az egyeduralkodó euro-atlanti birodalom mellett egyre erőteljesebben formálódik az eurázsiai birodalom is. Olyan átfogó nemzetstratégiára lenne tehát szükség, amely konszenzusos módon, lehetőséget teremtene a kettős csapda-helyzetből való sikeres kibontakozásra.
  22. Nos, számomra úgy tűnik, hogy a mögöttünk hagyott öt esztendőben nem fordítottunk kellő figyelmet egymás meghallgatására. Nem volt rá meg a kölcsönös igény. A társadalom – ahogy manapság szokták mondani, a magyar emberek – részéről mostanság kezd megmutatkozni az igény közös sorskérdéseink megvitatására. Kérdés, hogy a kormányzat részéről is jelentkezik-e hasonló szándék a közeljövőben. Amennyiben igen, akkor tartalmi, stílusbeli és személyi korrekciókkal jó esély mutatkozik a közjót szolgáló kormányzati munka folytatására. Ha viszont a társadalom párbeszédre irányuló törekvései kikosarazásra kerülnek, akkor bizonyosan – társadalmi vonatkozásban is – forró nyár és ősz elé nézünk.